Holtverseny

Nehéz erről beszélni, mert egy ember halála sosem vidám dolog. De afelől semmi kétségem nincsen, hogy a voineşti-i eset bekerül a politikai ostobaság világtörténetébe. Tudják, itt történt, hogy az egyik polgármesterjelölt a szavazás kellős közepén távozott az élők sorából. Megértem, hogy precedens híján nem rögzítették jogszabályban, mi a teendő ilyenkor – mégis megfontolandó lett volna a Pro Democratia Egyesület kérése, hogy állítsák le a voksolást, mivel – hogy is fogalmazzunk – egyrészt nem fair (az esélyek nem egyenlők), másrészt tétje sem igen van. De a törvény az törvény, a (szó szoros értelmében vett) show-nak folytatódnia kell. Én, ha voineşti-i választópolgár lennék – és nem keltem volna nagyon korán –, kissé zavarba hozott volna ez a malőr. Nem is tudom, a halálhír tudatában mekkora késztetést éreztem volna a „választásra”. A valóságos, hús-vér voineşti-i polgárok azonban a jelek szerint nem zavartatták túlságosan magukat, hiszen egy ilyen apróság, mint az egyik jelölt halála, igazán nem lehet akadály a demokratikus alapjogok gyakorlásának útjában. Elmentek hát, és teljes lelki nyugalommal leszavaztak, ahogy öntudatos állampolgárhoz illik. Mint utólag kiderült, többségükben az elhunyt jelöltre adták voksukat, megválasztva ezáltal – bizonyára – minden idők első halott polgármesterét. Ez szép gesztus a derék moldvaiak részéről, de felfoghatatlan pech a néhai megválasztottnak. A hírek szerint ráadásul – minő meglepetés – a Központi Választási Iroda a még életben lévő ellenjelöltet hozta ki győztes-nek, ami ugyan némiképp érthető, és kétségkívül racionálisan alátámasztható döntés, ám rendkívüli igazságtalanság. Bár én nem lennék most az utólagos nyertes helyében sem: igencsak jól kell végeznie a dolgát, ha el akarja feledtetni, hogy egykoron „holtversenyben” győzött.