Hírnév

Mert milyen kellemes tud lenni, ha az ember naivan bevonul egy üzletbe, tegyük fel a román rendszámú autóbuszról lekászálódva, és az addig lazán üldögélő elárusító egyből árgus szemekkel figyelni kezdi, hogy nem visz el véletlenül valamit fizetség nélkül. Mert hogy bizony ezek már csak olyanok. Ismerjük a fajtájukat. Tény viszont, hogy az ember egy adott pillanatban megbékél a gondolattal, „ez van, ezzel menetelünk” alapon. Csak a hírnév okán nem fogjuk kihagyni az utazást.
Na de hogy ennek az ismertségnek milyen mélységei lehetnek csak a minap tapasztaltam. Spanyolhonban az egyenruhások lekapcsoltak egy rablóbandát, amelynek tagjai azzal tévesztették meg az áldozatokat, hogy a román nyelvre emlékeztető nyelven kommunikáltak. A lebukás után kiderült: bizony spanyolok ők, még csak nem is baszkok vagy katalánok. Nagyszerű! Ezek után már csak azt várom, amikor a reptereken külön sorba kényszerítenek az útlevél láttára, és legkevesebb az, ha csak a ruháidat vetetik le. A csomagok átkutatása után természetesen. Mert ugye azt hiába kezdem el magyarázni esetleg, hogy én igaz, hogy onnan érkezem, de más etnikum, és egyáltalán, az utazókönyvecskében vagy a személyi kártyámon milyen nyelven van feltüntetve minden? Hát igen: román nyelven. Azon sem csodálkoznék, ha ilyen alapon egy bő napra vizsgálati fogságba is vetnének, vagy legalábbis az őrsre bekísérnének, biztos, ami biztos alapon. Az elszomorító az egészben csupán az, hogy az európai viszonyokhoz való felzárkózási törekvéseink, igyekezetünk és persze hagyományaink, múltunk ellenére, a jelek szerint a nagyközösség számára egyetlen szempontból maradunk emlékezetesek. Lehet, hogy a spanyol, olasz, francia, stb. egyszerű polgárok már valahogy így gondolkodnak a bűnözésről: kösd el, komám, a biciklit, és kend a románra.