Házasságszédelgő

Újabb ígéretek, újabb kalandozások következnek. És mert nem apróz, rögtön házassági ajánlatot tesz, hadd lássák, komolyak a szándékai.
Milyen szép is volt, mikor nekem mondta: megkérem a kezedet... És komolyan gondolta. Hiába is próbáltam lebeszélni, észérvekkel meggyőzni, úgy nézett rám, mint akinek felfoghatatlan, miért nem ért a másik egy ennyire egyszerű dolgot. \"Persze nem most veszlek feleségül, hanem amikor megnövök\" - állította szembe az érvelésemmel négyéves logikáját. Hogyan is gondolhattam, hogy most? Hiszen én már felnőtt vagyok, ő még csak kisfiú - de megnő, és ezt jól tudja, mint ahogy azt is, hogy ha felnő, végre azt tesz, amit ő akar. Például feleségül veszi Anyát.
Aztán, mikor elcsábult egy nyolc hónapos kislány gyönyörű tekintetén, kis lemondással arra gondoltam: sikerült meggyőznöm. Fájó győzelem volt, de mégiscsak győzelem. Bár, gyanakodnom kellett volna, mikor azt mondta, tudod mit, ha így nézel rám, feleségül veszlek, de mindig csak utólag világosodnak meg a dolgok. Akkor túl nagy volt az öröm, hogy megértette: nem Anyát, hanem egy csillogó szemű kislányt kell megkérnie. Aztán, persze, már késő volt rádöbbeni az igazságra: gyors egymásutánban kért feleségül kedves lányt, aki papír zsebkendővel kínálta, unokatestvért, unokatestvér barátnőjét, játszópajtást a homokozóból, megállíthatatlanul.
De aztán emberére akadt a négyéves is - ajánlatot tett egy ovis kolleginának: \"Tudod, én téged feleségül veszlek\". Végre egy igazi Nő válaszolt neki: \"Jó. De ha nagyok leszünk, akkor se felejtsd el, jó?\"