Hattyúszerelem

Talán puha fészket is rakott köréje, erről azonban nincsenek hiteles dokumentumok, tekintve, hogy a fekete hattyú senkit sem engedett szíve választottja közelébe. A csónakázók és vízibiciklizők ugyan többször megpróbálták, előbb véletlenül arra tévedve, aztán gonoszkodó célzatossággal, a fekete azonban senkit sem tűrt meg. Csípett-harapott, testi épségét sem kímélve vágta csőrével az indiszkrét csónakok oldalát, kopogott dühödten a vízibiciklik fémes siklótestén, és mindvégig látszott rajta: egyáltalán nem viccel. Műanyagtársa szenvtelenül szemlélte az érte dúló harcot, igazi elvakultan szerelmes hattyú legyen a vízen, aki biztatónak veszi a plasztiktekintetet.
A münsteri viszont az volt, a józan érvek ugyanúgy nem hatottak rá, mint a nagyvilág irigykedő gúnyolódása. Elválaszthatatlan párosuk a németországi város egyik nevezetességévé nőtte ki magát, amit legalább annyira kötelező volt látni, mint a Lamberti templom gótikus tornyán ma is lógó vasketrecet, ahová hajdanán aszalódni tették ki a nyakas protestánsokat.
A helyzet kóros jellege igazából akkor kezdett egyértelművé válni, amikor a fekete hattyú szenvedélye a késő tavaszi, kora nyári hónapokra érvényes párzási időszak végén sem hagyott alább. Mivel hattyúpszichológust még a münsteri városgazdálkodás sem foglalkoztat, az illetékesek az állatkertbe költöztették az idillt, ahol bármikor megtekinthető felnőtteknek 12, gyerekeknek 6 euróért. No meg a szerelem múlhatatlanságát hirdető hattyús pólókon.