Hajnali tejecske

Egész egyszerűen nem hagy nyugodni annak a gondolata, hogy az éjszaka legeslegközepén odasétáljak az automatához, éppen elegendő aprópénzzel a zsebemben és egy palackkal a kezemben. Szóval, csak úgy, lazán odasétálnék, bedobálnám a pénzt, megnyomnám a gombot, és ott habzana a finom friss házitej. Szépen hazavinném, megszűrném, (mert még úgy emlékszem gyerekkorom falusi szakaszából, hogy ezt így illik), s szűrés után már iható is lenne. Öröme kicsinek-nagynak, kutyának-macskának. És, ha még maradna a gyerek, kutya, macska ellátása után, akkor kitenném savanyodni, igazi aludtejet készítenék belőle, úgy, ahogy a szomszéd Mari néni csinálta a nagyszüleim falujában. (Azért csak a szomszéd Mari néni, s nem nagyanyám, mert amint azt már említettem, már akkor is utáltam a tejet, ezért nálunk ez nem volt divat.) Merő nosztalgia lenne az élet.
S a gyerek! Aki ezentúl a reggeli kakaót nem a sovány, gyomorkímélő, tejnek ugyan alig nevezhető, hipoallergén, és így tovább tejecskéből kapná, hanem igazi, veritábilis, tápláló és egészséges italt húzhatna ki levegővétel nélkül a lilatehenes milkás kakaósbögréből. Végre nem kellene aggódnom a termelő körülményei miatt, hiszen mégsem a szomszéd falusi nénitől kellene beszerezni a házitejet, hanem minden frankó lenne, egészségügyileg tesztelt, és még környezetkímélők is lennénk, hiszen az ásványvizes palackokat újrahasznosítanánk tejespalackként. Milyen szomorú, hogy csak Sepsiszentgyörgyön jutott eszébe valakinek ez az amúgy remek ötlet, és nincs Kolozsváron is tejautomata.
Bár azon még gondolkodnom kell, hogy hogyan magyaráznám el a gyereknek, hogy a tejet nem az a ronda szuszogó és kattogó gép állítja elő valamely kémiai reakció folytán, hanem fejés műveletével nyerjük attól az édes bamba tekintetű bazi nagy állattól, amit az ökoparkokban etetni és simogatni lehet.