Hagyományváltás

Idén is hazavitt utam húsvét alkalmából, és mivel egykori társaságunk nagyvonalakban elszármazott már az illetõ városból, így általában ünnepek, vagy más különlegesebb alkalmakkor adatik meg a találkozás. És természetesen hol érdemes igazán élményeket megosztani, hát igen, a kocsmában, lokálban, étteremben… a lényege tulajdonképpen ugyanaz.
Ami viszont furcsának tûnt, mivel a templom felé is elbóklásztunk, hogy bizony az eddig megszokotthoz képest idén elég kényelmesen befért a hívõk serege isten házába, viszont a vendéglátó-ipari egységek szinte mindenike zsúfolásig tele volt, elsõsorban fiatalokkal. Na igen, ekkor ötlött fel annak a lehetõsége, hogy esetleg az egységek számával és méretével van baj, de közben a kopott aszfaltot taposva tapasztalhattam, hogy bizony a városka nem panaszkodhat ellátottság hiányára. Ezen a téren legalábbis.
Késõbb meggyõzõdhettem arról is, hogy bizony nemcsak az ifjak hódolnak Bacchusnak és társainak, hanem szinte minden korosztály, sõt egyesek úgy gondolják, a templombeli éjféli „kitérõhöz” hozzátartozik például a szédelgés, illetve Isten földi helytartóival hangerõben való vetekedés szertartás alatt. Igaz, mások a csendes ünneplést választják, otthon, családi körben, hajnalig siratva a magyarság sorsát gyanús tartalmú poharak mellett.
Konklúzióként egy székely vicc ötlött eszembe: fiam, ne tanulj, inkább igyál, az legalább meglátszik rajtad. Elõfordulhat, hogy a városka lakói is hasonlóan gondolhatták: szép dolog a lelki épülés, de az ital hamarabb elhozza az átszellemülést, és még a következõ napon is marad hatása... igaz, nagyjából a bûnhõdésként beköszöntõ másnaposság formájában. Summa summarum: a hagyományok is változhatnak, és a jelek szerint akár jó irányban is, mármint a hatást illetõen.