Ha végre itt az ősz...

Mintha az ébresztőóra is halkabban, félénkebben, álmosabban szólna. A jókedv és a mosoly nehezebb, mint valaha. Mintha az esőcseppek súlya nehezedne az arcokra, a mozdulatok is lassúbbak, lehajtott fővel járnak az emberek, ki nézne már fel, ha úgysincs nap, nincs játékos kedvű, állandóan színét váltó ég. Csak homályos felhők, szürkeség égen és földön, emberek arcán és emberek szívében. A párolgó tea immár nemcsak illata, de melegsége miatt kedves, az édes-boldog bor helyett pedig mintha sötét színű melankóliát kortyolnánk a pohárból.
Mesét olvasni lenne jó. Elveszített cipőkről, bajba került legkisebb testvérről, elrabolt és megtalált napról, jószívű királyfiról, megmentett hercegkisasszonyról, csodálatos kastélyról. Vagy egyszerűen csak beszélő állatokról, hazudós oroszlánról, mézet majszoló micimackóról.
Ej, hát nem olyan nagy dolog az egész. Hamarosan kezdődik az iskola. Rohanó kisdiákokkal telik meg a járda. Hamarosan kezdődik az egyetem. Feltámad a város, csak úgy lüktet majd az élettől.
Ízletes almákat harapdálunk, szőlőfürtökről csipegetjük a kövér szemeket. Na és, ha esik? Olyankor mindenki szebb. Arról nem is beszélve, hogy mennyire jólesik majd bemenni a meleg helyiségbe. Kinti hideget belső meleg pótol. Úgyhogy mosolyogni, kedves barátom, mosolyogni. Különben is. Hátravan még a vénasszonyok nyara.
Jaj, bocsáss meg. Ne haragudj. Nem, semmiféle célzás nem volt ebben...