Ha lejár a buszbérlet

Késő este nem ébredek arra, hogy gyalogolnom kell, mert bezártak a jegyárusító bodék. És arra sem kényszerülök, hogy a gyaloglás alternatívájaként blattolnom kelljen. Ez utóbbi borzalmas, nem illik, és még stresszes is: tiszta gyomorfekély állandóan azt lesni, nem szállnak-e fel a buszra bakter kinézetű, gyanús egyének.
Tehát marad a bérlet: birtokában egy egész hónapig nyugodtan mosolygok a jegycsípőkre. Amíg észbe nem kapok: „hoppá, lejárt a bérletem”, és persze nincs pénzem újat váltani. Jegyet kell vásárolnom.
Reggel úgy lépek ki a házból, hogy mondogatom: jegy, jegy, jegy. Meg is veszem, felszállok a buszra, és azon nyomban kilyukasztom. Hazafele azzal a boldog tudattal várom a buszt, hogy a reggel vásárolt kétutazásos jegy ott lapul a zsebemben. Vagy a táskámban?! Persze megnézem, ez megnyugtat. Felülök a buszra, a megfelelő megállónál leszállok, és a homlokomra csapok: „jaj, elfelejtettem lyukasztani!” „Na, nem gond – mondom magamban vidáman az ijedtség elmúltával –, legalább megspóroltam a jegyet.”
Másnap erősen koncentrálok, fogmosás közben is ismételgetem: „lyukasszak a buszon, lyukasszak a buszon”. Megnyugtat, hogy a megállóban sem feledkezem meg a jegyről: sőt még a felszállásnál is eszemben van. Ez király! Leszállok. Teszek két lépést. „Jesszusom, már megint blattoltam!” Hogy lehetek ennyire feledékeny?! Majd elkapnak az ellenőrök, és fizethetek! Koncentráció ide, hajtépés oda, harmad- és negyednap ugyanaz a forgatókönyv: blattoltam zsebemben a jeggyel. Õrangyalom végül megunta a stresszhelyzetet, és úgy kólintott főbe mihelyt feltettem a lábam a buszra, hogy rögvest eszembe jutott, mi a teendőm: kilyukasztottam a jegyet. Majd mintegy három perc múlva átnyújtottam az ellenőrnek.