Feljelentem a főnökömet

No hát ez igen biztató fejlemény. Nem tudom, a kedves Olvasónak van-e fogalma arról, milyenszerű hangulat uralkodik egy szerkesztőségben lapzárta környékén. Lelki szemeimmel már látom is feletteseimet, amint megrettenve húzzák össze magukat, és ezután igyekeznek a lehető legelőzékenyebb hangnemben megérdeklődni, hogy esetleg, netalántán, – ne adj’ Isten, no nem azért, hogy stresszeljenek engem, a világért sem –, kegyeskedtem-e elvégezni a rám bízott feladatot, megírni a megírnivalót. Mondjuk ezt a kis szöveget. (Egyik közvetlen felettesemnek már megemlítettem a problémát, mire sietett leszögezni, hogy neki jobb az ügyvédje.)

A dolog persze kétélű, ugyanis ezentúl nekem is fokozottan figyelnem kell a ranglétra alattam lévő fokain álló személyek érzésvilágára. Mert még végül eljutunk a politikai korrektségnek arra a fokára, mint az amerikaiak. Az ember például barátságos, ám pajzánnak nevezhető megjegyzést tesz kolleginája kétségkívül csinos alfelére, és másnap megkapja a bírósági idézést, miszerint szexista módon viselkedett, és nemileg diszkriminálta a hölgyet, aki történetesen a beosztottja. (Persze ha nem lenne a beosztottja, akkor is csinos lenne a feneke, csak a zaklatás ténye nem lenne annyira egyértelmű.) Az is megér egy misét, hogy egy ilyen büntetőjogi eljárás megindítása után milyen hangulat uralkodhat el egy munkahelyen. Képzeljük el, amint a felperes titkárnő és az alperes igazgató reggeli kávé közben, a munkakezdés feszültségeinek feloldása érdekében elcsevegnek a közöttük folyó per aktuális állásáról – aztán mennek dolgukra. És természetesen egyáltalán nem fenyegeti az illető alkalmazottat az azonnali felmondás veszélye, hogy is gondolnánk.

Pozitív példák persze vannak. A jelenlegi New York-i polgármester cégvezető korában állítólag szexista és rasszista kijelentésekkel illette női alkalmazottait. Egyik beosztottja pedig fel is jelentette, ahogyan kell.

Miután távozott a cégtől.