Féldeci lélek

Egyszer az öltözőben levágták a nadrágja szárát. Ez ténykérdés, innen indult minden. Nem lett belőle tüdőgyulladás, mert erős nyár volt, s egyébként is kisvárosban a távolságok is kicsik, legfeljebb a legtávolabbi ismeretlen is röhögött volna a nem túl eldolgozott szárú rövidnadrág láttán. Az eset legfontosabb következményének az számít, hogy egy életre megcsömörlött a durva futballöltözői erkölcsöktől, s az atlétikának szentelte fiatalkori sportálmait. Mindenki jobban járt ezzel a döntéssel, hiszen közepes képességei nyomán csak ő szenvedett, nem pedig egy mérkőzésnyi közönség, a spontán véleménynyilvánítás nyomasztó hatásával nem is számolva.
Az emlék azonban azóta is kíséri, s ha megalázott kisember chaplini látványával találkozik, némi erőfeszítésébe kerül legyűrni a feltoluló keserűséget. Nem nagyba, de épp elegendőbe ahhoz, hogy ne felejtsen. Valami hasonló nyilallt bele akkor is, amikor először látta a konyakreklámot, amelyben egy kubikuscsoport legszerencsétlenebbik tagját alázzák porig társai. Elnyúlt izominges, tarkóra tolt kötött sapkás hájas öregek borítják ki ájult álmából a legszánalmasabb fiatalt, aki aztán egyedül, egy szál lapáttal próbál lebiztatni a teherautó platójáról több köbméternyi sódert. S amikor már túl van a munka kétharmadán, az egyik hájas bekapcsolja az önürítő berendezést, amely aztán emberestől, lapátostól földre zúdítja a maradék homokot.
Elhibázott, többszörösen is az, gondolta. A látványon röhögők kórusa csak az egyik elriasztó tényező, az akut eseteket leszámítva az ivászat közösségi tevékenység, ezért a hasonló kollektív megalázás egyáltalán nem szolgálja a csapatépítést. Érzékeny lelkekben e durva bánásmód a termék elutasítását célzó biológiai mechanizmusok beindulását is elősegíti, azaz tekintélyes potenciális fogyasztóréteg tolhatja el maga elől a poharat.
Amúgy meg is kóstolta. Iszonyú rossz az a konyak.