Fanatikus szurkolók

Tej? Az nem is volt. Amúgy is, vasárnap este van. Ilyenkor mindenki otthon ül, magyarázta, árnyalatnyi szemrehányással hangjában. Mindenki nézi a meccset, világbajnokság van. Hősünk el is szégyellte magát. Csakugyan, hát ott küzdenek egymással a franciák meg a dél-koreaiak, ő meg kenyeret akar vásárolni. Vagy tejet. Mert folyton csak a gyomrára gondol. Miközben Henry csillog-villog. No, de hát azért csak kell enni valamit. Kenyér nincs, tej nincs, más üzlet nincs nyitva, hiszen vasárnap este, és, ahogy az elárusító mondta, mindenki otthon ül, és nézi a meccset, mit lehet kitalálni? Csokoládé! Az édes is, elveszi az étvágyat, és a maga módján tápláló is – egyesek legalábbis azt állítják. Igaz, hogy az egyesek többnyire fogyókúrázó lányok, ami mégsem a legmegbízhatóbb forrás, de akkor is. Van benne cukor legalább.
Na, csoki, az van – derült fel az elárusító arca, aki bizonyára arra gondolt, hogy így legalább megszabadul vasárnap esti alkalmatlankodó vásárlójától, és nyugodtan nézheti a Franciaország–Dél-Korea meccset. Tessék választani: mogyorós, tejszínes, mazsolás, amilyet csak óhajt. Szívélyessége váratlanul érte hősünket, aki habozás nélkül vágta rá, hogy mogyorósat kér, pedig azt nem is szereti. Mindegy, most már nem kér másikat, még rossz néven venné a meccsnéző elárusító.
Megköszönte szépen, s miközben a visszajárót tette a zsebébe, megkérdezte az eredményt. Az elárusító furcsán nézett rá. Nem tudom, én nem nézem a mecscset, nem is szeretem a focit – magyarázta, tekintetét a képernyőre szegezve.