Erdélyben

Hanem megvárja szépen augusztus második felét, amikor már enyhül valamelyest a nyári hőség és a turistaforgalom, s aztán elindulhat felfedezni Erdélyt. Ráadásul lesz ideje megvásárolni és átböngészni valamelyik hetvenes évekbeli útleírást, hogy azért mégse úgy járjon Erdélyben, mint a ma hozott leány az anyós portáján. Szóval irány Erdély, ha már mostanában, úgy vagy tizenöt éve minduntalan azt hallja a rádióból, és hallja a televízióból, hogy határon túli magyar nemzetrész s határokon átívelő testvériség meg ilyesmik. A turistaeligazító könyvből ugyan nem tudta kihámozni, hogy magyarság szempontjából hogy és mint, de kikövetkeztette, hogy ha annak idején Bethlen Gábor, Bocskai István és Apafi Mihály valának a fejedelmek, és a szigorúan lúgozott írások arról is említést tesznek, hogy Petőfi Sándor a Segesvár melletti Fehéregyházánál esett el, akkor csak kell legyen itt valami magyar. Erről akkor győződött meg igazán, amikor kis Opel Astrájával végiggurult az országrészen, le a Székelyföldig, ahol a rendőrt s egy-két pópát leszámítva mindenki magyarul beszélt. Első este meg is jegyezte a falusi kis vendégfogadóban zuhanyozás után, hogy: látod asszony, igaz, hogy ezek furcsán néznek ránk, amikor főtt sárgarépát is kérünk a mirelithez, de azért honnan, honnan nem, de jól megtanultak magyarul. S így tovább, fel a Küküllő mentén az Aranyos mentére, a Tordai-hasadékig, a kincses Kolozsvárig. Utolsó este Kalotaszegen kerestek szállást, hogy másnap délelőtt még Váradon nézelődjenek. Csakhogy reggel az Astra nem indult. Sehogy. Rózsi néni éppen a Gyöngyöst biztatgatta a legelő felé, hát hozzá fordult: Néni drága, mondja, van ebben a faluban mechanikus? Jaj lelkeim, nem jó helyen keresik, mert itt csak római katolikusok vannak.