Én is szeretlek

Forradalmár szellemű honfitársaival ellentétben a megszokást nem tartja elviselhetetlen rossznak, ellenkezőleg: minden (kétségtelenül meglévő) hátulütője ellenére a stabilitás és otthonosságérzet biztosítékát látja benne.
Aki arra tippelt, hogy e sorok írója saját virtuális „robotképét” rajzolta meg az imént, nem áll távol a valóságtól. Emlékszem, kölyökkoromban keservesen bőgtem, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy végre lecserélik az ezeréves szobabútort. Ismerőseim nevetgélnek azon, hogy zsenge gyermekkorom óta ugyanahhoz a fodrásznőhöz járok kitartóan (egyszer még őt is megörökítem valamely műfajban). Nemcsak emberekhez vagyok képes így ragaszkodni (szerelemben, barátságban), de a legközönségesebb használati cikkekhez is. Például ritkán cserélem a mobiltelefonomat. Összesen három telefonom volt eddig – mondanom sem kell, a márkahűség jegyében –, a másodikat nemrég kénytelen voltam lecserélni, mert teljesen hasznavehetetlenné vált. A szívem szakadt meg, hogy el kell felejtenem klasszikus, minden cicoma nélküli vonalait, szigorúan funkcióorientált (vagyis csak telefonozásra és üzenetírásra alkalmas) természetét. Igaz, új telefonom csak egy fokkal jobb – bár az idők kihívásaira nagyságrendekkel fogékonyabb húgom szerint „a buták közül az okosabbak közé tartozik”. Az „egy újszülöttnek minden vicc új” alapon kezdtem el tanulmányozni. Az emberi kapcsolatok végtelen formálissá válása miatt keserűséggel fedeztem fel a Sablonüzenetek menüpontot: „Megbeszélésen vagyok”, „Boldog születésnapot”, „Köszönöm”; és az abszolút kedvencem: „Én is szeretlek”. Ezt fogom tehát egyetlen gombnyomással küldeni az asszonynak, ha netán sörözés közben nyaggatna És az a borzasztó az egészben, hogy előbb-utóbb ez is a szívemhez nő majd.