Na, és merre vesszük az irányt? – fordult felém a sofőr. Hát, ha már választani lehet, akkor előbb szeljük át a várost, mondjuk nyugat-kelet irányban, vagyis hosszában.
Micsoda pazar este, micsoda friss tavaszi levegő, és micsoda kényeztetés, hogy az embernek külön gépkocsivezető áll a rendelkezésére. Nem kell hozzá egyéb, csak egy telefonhívás, és máris ott terem, a kocsi CD-lejátszóján szól a kellemes zene, valami folkos, etnorockos muzsika, éppen kedvemre való, Grétucim, hűséges társam, hát kell ennél szebb este? Mindig mondtam neked, hogy egyszer majd ezt is kipróbáljuk: sétálgatunk valahol a sötét külvárosban vagy még azon is kívül, aztán szottyan a kedvünk, bepötyögjük a zsebtelefonba a szolgáltató számát, ott veszik a hívást, és jönnek velünk, értünk a megadott címre. Annyi évi rohangálás és gürcölés után, hát nem?
Szóval elindultunk: Radu, a rendelkezésünkre álló és szálló sofőr, Grétám és én. A sötét külvárosi vagy még azon is kívüli tömény sötétség lassan foszladozott, tünedezett, mígnem nappalit pirongató fénybe érkeztünk. Micsoda pazar látvány, hogy én ezt eddig nem vettem észre, hát hogy is tettem volna, amikor évek óta csak rohanunk, hazulról munkába, munkából haza, így múlik el a világ dicsősége, Grétám, és mi csak akkor vesszük észre, amikor már késő. Szóval átszeltük a pazarul kivilágított várost hosszában, aztán észak-dél irányban, vagyis széltében, és még akkor sem untuk, amikor órák múltán zegzugos, sötétebb szűk utcákon gurultunk végig.
Valamikor éjféltájt lehetett, amikor Radu fékezett. Megérkeztünk, mondta halkan, a kirándulásnak vége. Hagytam neki némi borravalót, hogy ilyen élményben volt részünk. S főleg, hogy Grétám, a jó öreg tragacsom cseppnyi benzint sem fogyasztott ezen az éjszakán. Az autómentő rakterén nem is kellett neki.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!