Éjféli manó

A fent leírtak a minap az erdélyi vasúti kalandozások jelképévé vált Brassó–Budapest járaton, a Koronán utazgatva ötlöttek fel bennem. Na nem azért, mert esetleg filmnézésre vetemedtem volna, nem. Az ok sokkal egyszerűbb, de annál titokzatosabb volt. Már a felszállást követő-en megjelent az említett törpe. És érkezett, a cséféré kissé viseltes uniformisában, szinte táncolva, de igen gyorsan haladt el a cihelődő utasok mellett némi gonoszsággal vegyített mélabúval vonásain.

Unom az éjszakai vonatozást, főleg olyankor, ha a fülketársak eleinte sunyin méregetnek, majd miután kiderítették, hogy nem te vagy az ötórás protévé hírekben bemutatott, égen-földön keresett sorozatgyilkos, ohne zsenir felfekszenek a „padra”, és máris alszanak. Látszólag mélyen, de ha megmozdulsz, azonnal felriadnak, és morózusan végigmérnek. Inkább kiléptem a fülkéből. És ekkor újból ott volt a törpe, teljes életalacsonyságában. Folyosó üres (főképp amióta tilos a dohányzás), enyhe szellő fújdogál, lámpa kissé pislákol, és már hallom a szapora lépteket a lengedező ajtó mögül, és az enyhén idegesítő magasságú, némi rekedtséggel kevert hangot: kávé, pia, üdítő, kávé, pia, üdítő. És újból és újból, mintha egy végtelenített szalagról szólna. Sebaj, zenét hallgatok, és nem figyelek rá. Na de ő viszont igen, sőt mellém érve a fülhallgatóból érkező dübörgő hangot túlszárnyalva elkezdi: kávé, pia, üdítő, kávé, pia, üdítő. Huh, azért ennyire nem erős a szívem!

Igazából csak akkor ébredtem rá, hogy Lynch felidézett mondata nem is volt elvont, mikor a manó barátom tizedik alkalommal is végigcikázott a folyóson, és megkérdém tőle: mondja már, mennyi az annyi, amit oly nagyon kínálgat. Az ár hallatán komolyan keresni kezdtem egy a közelben elhelyezett lélegeztető- vagy újraélesztőgépet. Végül nyugtáztam magamban, ha nem akarod, hogy halál, butulás és teljes nyomor érjen, bizony érdemes megfogadni a lynchi tanácsot. A mesternek igaza volt: óvakodj a törpétől.