Éhség

Na, uram, a szokásos barnát és a hozzávalókat? Viszonozta emilyen köszönésemet az elárusító kisasszony, aki már kívülről tudja, hogy rovatonként kinek-kinek mi a kedvence, sőt azt is igen, hogy mikor jön a fizetésnap. Mert ilyenkor legfeljebb valami sommermiccsre, azaz pufulécre futja. S egy csupor közönséges vízre, de utóbbi a szakszervezet jóvoltából szerencsére ingyen van. Igaz, hogy amikor már harmadik-negyedik napja is puliszkapelyhet vásárol a társaság, a kisasszony meg szokta kérdezni, hogy valami baj van, netán késik a fizetés, de nem részletezem, a lényeg, hogy kedvenc kenyerem a barna. Állítólag ezt is hamisítják már, mert nem igazi rozslisztből készítik, hanem rendes búzalisztből, amelyet dagasztás előtt kicsit megpirítanak. Ettől lesz ilyen barna, kiskomám, fecsegte el a múltkor egy pék, de kár volt jártatnia a száját, mert ezzel csak azt érte el, hogy most már újabb átverést kell elkönyvelnem. Na, egye meg a fene ezt a sok csalást és ámítást, azért is a barnából vettem. A konzervek között a lehető legolcsóbb változatot keresve akadt rá inkább a kezem, mint a szemem egy olyan tizenöt vagy húszdekás dobozra, az oldalán levő címkéken látott húsdarabkáktól pedig egyszeriben összefutott a nyál a számban. Na hadd csak el, ebéd, jó leszel te holnap is, most aztán megpakolom a pocakomat ezzel a finomsággal. S rá egy csupor szakszervezetes vízzel.

Hát, mit mondjak, ízlett is, nem is, jóllaktam is, nem is. Másnap azért meg kellett kérdeznem a boltos kisasszonytól, hogy miért volt olyan olcsó az a tegnapi húskonzerv, csak nem azért, mert kihagytak belőle sót, borsot, paprikát, szóval ízet. Azt mondta, hát azért is, de a kutyaeledelt különben sem szokták túlfűszerezni.