Ehejt, ahajt vagy idehaza, odahaza?

Ám hamar rájött, hogy a nadrágszíjnyi földterületek megmunkálásából soha nem fog egyről a kettőre jutni. Barátai biztatására, és családja helyeslő bólogatására ő is – mint akárhány falubelije – a magyar főváros felé vette útját. Kitanulta az ácsmesterséget, és az ott szerzett pénzzel már emberibb megélhetést biztosíthatott a családnak. Spórolni is sikerült, a budapesti bankszámlán egyre kerekedett az autó ára. Ha pedig autó lesz, ahhoz jogosítvány is kell. Sóvárgott ő érte otthon is, de mivel sehogyan sem tudott megbirkózni a román nyelvvel, inkább lemondott róla. A magyar fővárosban való munkavállalás kiváló alkalomnak bizonyult az áhított sofőrkönyv megszerzésére is. El is határozta, hogy beiratkozik egy gépjármű-vezetői tanfolyamra. S amint ez lenni szokott, már az iratkozáskor különféle formanyomtatványokat kellett kitöltenie. Mivel keze inkább a harcsafűrészre állt rá, mint az írásra, hát megkérte a „kényes pesti kisasszonyt”, töltse ki helyette az ívet. A nyomaték kedvéért még egy tábla csokoládéval is „megbiztatta” a hivatalnokot. „Neve? Születési helye?” – sorjáztak a kérdések, mígnem eljutottak a foglalkozásához is. „Idehaza, vagy odahaza?” – kérdezte illedelmesen ácsunk. A hivatalnok kerekre nyílt szemekkel meredt rá, nem értette a kérdést. „Mert ha idehaza érdekli, akkor ács, ha meg odahaza, akkor traktorista.” „Ugyan már! Magának nem mindegy, hogy idehaza, vagy odahaza?” – feleselt a kisasszony. „Biz ám nem – kezdte ácsunk az akkurátus magyarázatot. – Mert az idehaza ehejt van Budapesten, ahol dolgozom, az odahaza pedig ahajt, Remetén, ahol a családom él.” „Ezek a székelyek” – mormolta magában a hivatalnok, majd némi gondolkodás után a foglalkozáshoz beírta: ács.