Egy kis kutyológia

Ebtartó korszakomban, Muki nevű rottweilerem jóvoltából lehetőségem adódott egy-két kemény kurzust venni kutyaetikettből. Tőle tanultam, hogy egy értelmes eb a gesztusokból olvas, vagyis a testbeszédet értelmezve, a hanglejtést dekódolva állapítja meg, támadó avagy elfogadó magatartást tanúsít-e a feléje közeledő. A szagok és illatok értelmezésének fejezetébe jobb, ha bele sem kezdek, mert arra nem elég egy jegyzetnyi keret. Ugyancsak házőrzőmtől tanultam, hogy felségterületnek számít az a hely, ahol az eb ételt kap, a legnagyobb úr a területen pedig az a személy, aki az élelmet osztogatja. Az ételadónak illik behódolni, sőt bármelyik épnégyláb csahos kutyakötelessége – ha szükséges, akár a postás nadrágjaszakadtáig – védeni az Ételosztó Uraság birodalmát. Persze mindez korántsem vicces, ha történetesen a postás szerepét osztották ránk, mert az esetek többségében nemcsak a gatya szakad...
Ezért értem meg a kóbor kutyák etetése ellen háborgó ismerősömet, aki többször, több helyen is megmutatta, milyen hajlékokat, etetőhelyeket improvizáltak Ételosztó Uraságék a tömbházak környékén, sőt némelyik pincelejáratban. Haragja érthető, hiszen félti a jól etetett kóbor ebektől apró gyermekeit, meg egyáltalán mindenkit, aki nem érti a kutyák nyelvét.
Minap ismerősöm hajmeresztő történettel állított elő. „Importálják városunkba a kutyákat” – újságolta hadonászva. „Láttam, hogy hajnaltájt egy zöld dubából nyájnyi girhest engedtek szabadon. Tisztára román kutya az összes” – magyarázta már-már üvöltve. S hogy nagyobb nyomatékot szerezzen mondandójának egy arra somfordáló kajlafülűnek negédes hangon románul odaszólt: „Hai la nenea, Puiule!”
Az Öcsikének becézett csahos farkát csóválva pitizett. Ételt remélve...