Egy csapatban önmagunkkal

Én még ilyen hülyét nem láttam – fordult felém, miután befejezte a telefonbeszélgetést. Mindent ötször kell elmondani neki. Még a végén haza kell mennem, hogy elhozzam, mert ez a hülye nem találja. Száz százalék, hogy az asztalomon van, nem vagyok én szenilis.
Rágyújtott, majd – mint valami kétségbevonhatatlan igazságot – hozzátette: hiába na, az ember senkire se számíthat, egy egyszerű apróságot se lehet rábízni senkire.
Meggyőzően beszélt, és valahányszor megismételte, hogy senkire, az s hangot különösen megnyomta, mintha abban az egy hangban lenne elrejtve mondanivalójának legmélyebb értelme. A telefon ki nem esett a kezéből, izgatottan várta a hívást, amelytől azt remélte, hogy kiderül: megvan a dosszié, minden a legnagyobb rendben. Mindig ez történik – folytatta előbbi gondolata mentén –, olyan még nem volt, hogy egy apróságot, érted, a lehető legkisebb dolgot el tudja végezni valaki helyettem. Végre szólt a telefon. Megvan? – kérdezte minden bevezetés nélkül, majd jókora káromkodás és falba rúgás következett, a kutatási munka eredményének illusztrációjaként. Na jó, hazamegyek, ha már ilyen béna vagy, majd vette a táskáját, indulásra készen. Bármeny-nyibe lefogadom, hogy ott van az asztalon – mondta mintegy búcsúképpen, majd elrohant.
Tíz perc sem telt el, és visszarobogott. Diadalittas arccal jelentette be: megvan! Hogy hol volt? Hát a táskámban. Ma reggel tettem be, világosan emlékszem. Hát nem megmondtam én, hogy csak magamban bízhatok? Senkire se lehet számítani, érted, senkire. És az s hangot különösen megnyomta, mintha abban az egy hangban lenne elrejtve mondanivalójának legmélyebb értelme.