Drakula földjén

Hogyne büszkélkedne az ember, ha az otthonául választott város futballcsapata, amely ráadásul erős magyar gyökerekkel – és tulajdonossal – rendelkezik, sorra aratja a sikereket, immár nemzetközi téren is!

A látszattal ellentétben azonban nem a Kolozsvári Vasutasról kívánok szólni. Hanem Drakuláról, a vérszívó grófról. Tudom, ez meglepő fordulatnak tűnik, de csak látszólag az. A Chelsea–CFR mérkőzésnek köszönhetően a nyu-gat-európai média és közvélemény vigyázó szemeit Kolozsvárra vetette. Különösen szívmelengető volt viszont, hogy a kincses várost nem Románia egyik településeként említették a sajtóhíradások, hanem következetesen Erdély (Transsylvania) valamikori fővárosaként. Ennek a szokatlan gesztusnak egyetlen oka volt: a mérkőzés körüli felhajtásnak marketingszempontból jót tett, ha annak helyszínét „Drakula földjeként” lokalizálják. A vámpírmítosz megmozgatta a jó britek fantáziáját, és kiváló hívó szónak bizonyult; újfent bebizonyosodott, hogy az élőhalott gróf legendája – tetszik vagy sem – a sajátos erdélyi „országimázs” egyik legfontosabb eleme lehet. Drakulának hála, jó érzés volt erdélyinek lenni.

Magam sosem tartoztam azok közé, akik a magas kultúra piedesztálján állva fanyalognak a tömegkultúrába is szervesen beépült vámpírhiedelmek hallatán. Mi tagadás, az erdélyi vámpírmitológia nyugati diadalútját elindító regény, Bram Stoker Drakulája kamaszkorom kedves olvasmánya volt, s azóta is figyelemmel követem – irodalomban, filmben – az éjszaka fejedelmének sorsát. Miért ne lehetne éppen a Drakula-toposz újabb kori transzszilván identitásunk egyik közös nevezője? Milyen jól mutatna például az autonómiáját kivívó Erdély címerében egy éles metszőfogakkal rendelkező, halottsápadt figura, amint éppen beleharap Nagy-Románia eleven testébe, kiszakítván belőle – s mintegy lenyelvén – a Kárpátokon inneni részeket.

Román nacionalisták, legyetek éberebbek! Még egy focimeccs, és indul a Nos-feratu-hadművelet.