Dögös lettem

A kettőnk viszonya is jelentős változáson ment át, most már szemtől szemben, verbálisan is kommunikálunk egymással, nemcsak metakommunikációs szinten. Sőt megszűntek az édesanya továbbította üzengetések is egymásnak. Amire kifejezetten büszke vagyok – és már rég el akartam mondani önöknek –, hogy úgy tűnik, a kisbarátom az egyetlen személy, akinek példaképe vagyok. A múltkor ugyanis kifejtette, márpedig ő is újságíró szeretne lenni, mint a „piros hajú néni”. Ez utóbbi titulus a kislegény zsargonjában az én megnevezésem, úgy tűnik, leginkább vörösre festett hajammal hívtam fel a figyelmét magamra. „Olyan szigorúan akarok írni a füzetbe én is, mint te. Láttam a televízióban” – fejtegette megfontoltan, és azonnal rátért arra, árulnám el, hogyan is lesz valakiből újságíró. Hát, nem mondom, alaposan meg kellett fontolnom, mit mondjak, hogy hároméves barátomnak kimerítő választ adjak, és ne okozzak csalódást. Aztán kiegyeztünk abban, hogy az ő korában egyelőre minél többet kell rajzolni, s ha már eléggé ügyes alkotások készültek, még a Krónikában is megjelenhetnek. Ráadásul így máris újságíróvá válik a betűk ismerete nélkül. Aztán, amikor már ismer valamennyi betűt, akkor csupán le kell írni azt, amit eddig lerajzolt. Nos, többek közt emiatt is izgultam, vajon mit fog szólni hozzá, hogy utóbbi találkozásunk óta levágattam a hajam, és átfestettem a természetes hajszínemet megközelítő barnára. Már nem egyébért, de tudom, hogy markáns véleménye van mindenről, és tartottam attól, nehogy csalódást okozzak neki a vörösről barnára festett hajammal. Ezért ismét a régi módszerhez folyamodtam, és az édesanyjától „üzentem meg” a hírt kisbarátomnak. Kiderült, aggodalmam alaptalan volt, ugyanis a szintén anyuka által továbbított üzenet így szólt: „Dögös lettél piros hajú néni!”