Cseferiáda

Aztán hogy néhányan emiatt antiszociálisnak, drogosnak bélyegzik, az az adott körülmények között a legkisebb rossz. Elalvás előtt a feje alá gyűri, esetleg magához szíjazza a hátizsákját, mert a csávók lopnak ám, és felhúzza a mobiltelefon ébresztőóráját, nehogy Brassó helyett Bukarestbe érkezzen meg.
Persze a legdörzsöltebb vonatozót is érheti kellemetlen meglepetés: például amikor a dési csatlakozás a Cseferé becenevű állami vasútvállalat jóvoltából három órát csúszik. Ilyesmi persze csak késő éjszaka vagy hajnalban történhet meg, és szigorúan csak tél idején. Hősünk a fagyhaláltól félve behúzódik az éjjel-nappali állomási kocsmába, és igyekszik minél kisebb feltűnést kelteni az őslakosság körében. Persze néhány helyi elem így is kiszúrja magának, és pillanatok alatt sötét bőrű és tekintetű, csövesgyanús alakok körében találja magát. Ilyenkor a legjobb módszer nem balhézni: megfelelő bánásmód esetén ezek az egyedek veszélytelenek, de ha elutasítással szembesülnek, kiszámíthatatlanná válnak – az esetleges haveri körről nem is szólva. Ha viszont szépen beszélnek velük, ortodox szentképet adnak ajándékba a viharvert utazónak, és másfél óra alatt rövid összefoglalóval szolgálnak saját és felmenőik élettörténetéről. Az egyik, hősünkkel különösen szimpatizáló alak még forralt borra is meg akarja hívni, és addig próbálkozik, amíg sikerrel nem jár. Hogy honnan van pénze az állomási kocsma bentlakójának kettő darab forralt borra ilyen hajnalosan? Hősünknek azóta sem sikerült kideríteni, mint ahogy azt sem, hogy milyen sorsra jutott a pénztárcájából hiányzó százezres, amelynek eltűnését csak jó néhány kilométerrel Dés után vette észre…