Csárli, a tenger és az Unió

Amire én szakértõ módjára bólogattam, mert a couleur localtól átszellemülve – a falon egy franciaágy-méretû, szigorú arcú preparált kardhal, a padlón meg egy tucat imbolygó helybéli figyelmeztetett, hogy igazi tengerészkocsmában ülünk – mélyen átéreztem a kolléga bánatát. Mondjuk, inkább én voltam elanyátlanodva – a meleg, a fáradtság és a pultos által (az itthonról beígért két palack Tokaji reményében) pintes kiszerelésben buzgón szervírozott malátalé a legvénebb tengeri farkasokat is arra készteti, hogy tenyérbe hajtott homlokkal elmélkedjenek egy sort a világ haladtáról. Csárlin viszont nehéz lett volna felfedezni egy közelgõ agyvérzés jeleit. Õ csak annyit mondott, hogy tél végére kellenek az új dízelmotorok, aki egyébként ugyanolyan volt, mint kétéves ismeretségünk minden percében: átszellemülten vidám és hallgatag, barna és közvetlen arcú. Pénze, az mondjuk, jelenleg nincs – fejtegette Csárli a motorvásárlás zegzugos lehetõségeit –, de oda se neki, mert jelentkezni fog az Európai Unió által kisvállalkozások számára kiírt pályázatra, az ott nyert sápon pedig új hajtómûveket vesz. Bevallom, érzékenyen érintett a dolog. Barátomra ugyanis úgy tekintettem, mint egy kissé divatjamúlt korból, elhalt értékrend és passziók pászmájából itt felejtett valakire, akinek a 33 tengeren töltött év alatt annyi köze volt a bürokráciához, mint dobostortának a kétnegyedhez. Hebegve el is kezdtem, hogy nekem van jó pár erdélyi ismerõsöm, akik nem vitték el szárazon a támogatósdit. Hogy furcsán megváltoztak tõle otthon a dolgok: a repce alig nõ, ha nem jön meg az EU-s pénz, a malac nem hízik, csak a hátsó sonkájára, a ponty a tóban feleannyit úszik, az önerõre hivatkozva, a panziósok negye-de meg kedélybeteg lett. Önzõ módon csúf jövõtõl féltettem Csárlit: ha megkapja a támogatást, nagyobb hajóra vágyik majd, amellyel több turistát lehet fuvarozni, nagyobb viteldíjért. Új embereket vesz fel, mindenféle PHARE meg SAPARD nevû jöttment matrózokat. Meghosszabbított munkaidõvel dolgozik, és nem lesz ideje párban úszó delfineket mutatni. – És mi lesz, ha nem kapsz pénzt? – kérdeztem már-már rosszindulattal. Mire rám nézett, hosszan vigyorgott, és azt mondta: – Hát semmi, a régi motorok is prímán mennek még.