Csalóka hanyiga

Mi több, alkalomadtán még meg is szóljuk azt a közülünk valót, aki „úrhatnámkodik” az irodalmi a kifejezésekkel, de szó nélkül magyarról magyarra fordítunk, magyarázunk és körülírunk az anyaországi vendégnek, ha első szóra nem értené, mit akarunk.
Az egyik Gyergyó vidéki faluban történt, hogy Magyarországra származott távoli rokonokat láttak vendégül, és mint minden tisztességes székelyföldi vendéglátáskor, egy délutáni program tárgyát képezte az erdőszéli kaszálón a szalonnasütés. Mivel a házigazdáknak egyéb elfoglaltságuk akadt, a tinédzseréveinek végét taposó fiatalemberre bízták a két hasonló korú kényes pesti lányt. Vigye ki a visszaszolgáltatott erdőszéli kaszálóra őket, fűzfaágból faragjon nyársat nekik, de figyelgesse, mit csinálnak a tűz körül, mert nem kéne az erdőt felgyújtani – hangzott a szülői utasítás. A kaszálón, tisztes távolságra az erdőtől, kövekkel körberakott tűzhely volt kiképezve, mellette a felaprózott száraz fenyőágak felhalmozva és tűzgyújtónak kupacnyi fenyőtoboz. A fiatalember pillanatok alatt tüzet gyújtott, majd a tűzhely mellé heveredve, komótosan faragni kezdte a nyársnak való fűzfagallyat. Eközben a vendéglányok vidáman „csiviteltek”, és azzal szórakoztak, hogy az összegyűjtött fenyőtobozokat dobigálták szanaszét a fűbe. Az ifjú egy darabig visszafogta magát, és nem szólt. Aztán eszébe jutott, hogy a magasra nőtt füvet, amikor kaszálják, „bizám, jót rándít a kaszán” a toboz, amitől az apja mérges lesz, de még ő is, ha neki kerül az útjába. „Ne mind hanyigáljátok szanaszét azt a csalókát, te” – regulázta meg a vendégeket a fiú, mire a lányok harsány nevetésbe törtek ki, hiszen az eltelt napokban a családnál hallottak még megmosolyognivaló kifejezést épp eleget. „Mi az a csalóka, de mi a hanyiga?” – szegezték a kérdést a legénynek. Ő azonban nyársfaragó elfoglaltságából fel sem tekintve csupán ennyit jegyzett meg: „Ma minnyá hajzád vágok egy fenyőtobozt, oszt megtudod…”