Nem vagyok egy gyáva ember, de hiába, összeszorult torok, enyhén citerázó lábszár, melynek felső végén valósággal tamtamozik a térd. A hivatal kapujában állok, már bocsássa meg a fennvaló, de még a neve is rettenetes. Így összességében nem sok értelme van, de külön-külön félelmetesek a szavak: országos, még főparancsnokság is, meg számlaviteli, ilyenek. Tábla figyelmeztet, miszerint álldogálásomban elektronikus úton figyelnek, mintha nem látnám magam is a zümmögve pásztázó, hideg tekintetű kamerákat.
2006. október 12., 00:002006. október 12., 00:00
A beléptetőrendszernél fegyveres őr áll, elkobozza tőlem a pénztárcámat, mobiltelefonomat, a töltőtollamat magamtól adom oda, olyan gyanúsan vonja össze a szemöldökét. Hiába, nem elég, süvölt a fémdetektoros kapu. Nem bomba, suttogom elhaló hangon, tessék nekem elhinni, a kapukulcs, az a rohadt kapukulcs a hátsó zsebemben, hogy a hurut essen belé, aki kitalálta. Valahogy mégiscsak átvergődöm, bár ne tettem volna, most már bent vagyok menthetetlenül a leo africanus barlangjában, rögtön meg is szűnök létezni, a markomban nedvesedő cetli szerint én ugyanis mostantól a harminchatos vagyok, ennyi, se több, se kevesebb. Lázasan ismételgetem magamban az ilyenkor szokásos varázsigéket, a bürokrácia egy törpék által működtetett óriás, dadogom, de kevés eredménnyel. A kitöltendő űrlap minden egyes sora idegenül mered rám, hát hogyne, mikor én másfajta állampolgár vagyok, nekem másak az adataim, kérem, én nem vagyok idevalósi. Aztán menthetetlenül én következem a sorban. Az elegáns, parfümfelhős kisaszszony türelmesen meghallgat, mitöbb, kedvemért felszalad eligazítást kérni emeleti kollégáihoz, visszajön, mindent részletesen elmagyaráz, mit hol, s milyenfajta csekken kell befizetni. Nahát, sóhajtok fel, mégis menni fog ez, összemosolygunk a kisasszonnyal, csak nem ma, mondja, kettőig tart a munkaidő, addig esélye nincs elrendezni azt a rengeteg papírt.
Hirdetés
Hírlevél
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok