Bözsi néni és a tyúkgóc

A madárinfluenza mindenkit foglalkoztat. Bözsi néni is minden csatornán végignézi a híreket, és különleges figyelemmel követi a madárinfluenzás részeket. Álláspontját többször is kifejtette a szomszéd Pista bácsinak: „Olyan ez a madárinfluenca, mint a spanyolnátha, amelyről a régi öregek beszéltek. Góccal kezdődik a tyúkoknál, aztán elkapják az emberek is. Mind meghalunk!” – vijjogta nap mint nap, miközben dédelgetett tyúkjait árgus szemekkel figyelte. Aztán egy zimankós februári reggelen, amikor éppen ennivalót vitt a rózsás köténykéjében a kedvenceknek, valami gyanúsat észlelt. Ugyanis, amikor a tyúkól ajtajában éneklő hangon előadta a szokásos „pííí, pííí, pirika, pirika” kezdetű hívogatóját, a kedvencek felborzolt tollakkal és lábukat fázósan rázogatva ímmel-ámmal leselkedtek ki az ól ajtaján, de kijönni egyik sem akart. „Góc van!” – visította Bözsi néni, s azzal már rohant is a kés után. Az udvar díszével, a gangos kakassal kezdte, aztán a kontyos következett, majd a gatyás és a bóbitás, de nem kegyelmezett még a kendermagos csórényakúnak sem, amely minden reggel a tenyeréből evett. Pista bácsi a szomszédos udvarból elborzadva szemlélte az iszonyatos mészárlást, addig szólni sem mert, míg Bözsi néni a véres kést lobogtatva ki nem egyenesedett guggoló helyzetéből, és amúgy kézfejével hátra nem igazította szemébe csúszott fejkendőjét. „Bözsike drága, ugyanbiza, mit csinál magácska odaát?” – kérdezte a bácsi. „Fonyákoltak”, azaz szomorkodtak – bökött a tyúktetemek felé Bözsi néni. Aztán miközben egy marék hóval dörzsölgette véres kezeit, bővebben is kifejtette: „Gócot kaptak, s még mielőtt az influencát reám ragasztanák, kiirtottam őket. Nehogy má’ a maszkos, zöld ruhások engem is karanténba tegyenek!”