Békamikaze

Hideg, nyálkás, varangyos, egyszóval: pfuj. Az ínyenc azt mondja: békacomb, az indián azt mondja: nyílméreg, a divatőrült pedig talán egy kis cuki békás brossra gondol. Egy dolog azonban csak nagyon keveseknek jutna eszébe a szóban forgó kétéltűről: a közúti baleset. Bár megtörténhet, hogy a kérdezett olvasott a hetekben egy kis színes hírt arról, hogy valahol Arad megyében, Dézna környékén több ezernyi békán döccent a megyei úton közlekedő járművek kereke. A helyi polgármester ekkora vonulást még nem látott, és tanácstalan volt a helyzettel, azaz a békákkal szemben. Pedig egy határral nyugatabbra az országúti békavándorlás már önkéntes-toborzó akciókra készteti a környezetvédőket, akik alig bírják vödrökben átmenekíteni az országút egyik széléről a másikra kívánkozó brekiket. A jelenségért – nem meglepő – a kétlábú a hibás, aki országutat épít a békák életterének kellős közepére. Hiszen a kétéltűek csak el szeretnének jutni egyik helyről a másikra, legtöbbször azért, mert onnan, ahol éppen vannak, hiányoznak a szaporodásukhoz szükséges feltételek. Régi sztori ez: az első beszámoló az úton elpusztuló brekikről 1935-ből, London környékéről származik, azóta pedig már statisztikát is készítettek arról, hogy a forgalomnak áldozatul eső állatok hozzávetőleg kilencven százaléka kétéltű. Mióta vannak zöldek, a békák védelmére kerítések és alagutak épülnek, ha pedig minden kötél szakad, jönnek a vödrökkel. És hogy mit szólnak ehhez maguk a brekik? A zöld levelibéka átmászik a legzűrösebb kerítésen, kievickél a legmélyebb vödörből, és máris ott terem az országút tömegsírjában. Szaporodási ösztöntől hajtott önpusztító: békamikaze.