Baudrillard barátja

Magasról indít – elvégre a kocsma bölcsei közé ült le –, és rögtön bemutatkozás után felteszi a kérdést: ismerjük-e Jean Baudrillard-t? Ja, mostanában halt meg szegény, bólogatunk rezignáltan, nagy filozófus volt. „He was a friend of mine”, mondja büszkén, majd rátér a francia gondolkodó társasági szokásainak taglalására. (Most olvasom, hogy elhunyt szegény Rorty, aki ráadásul amerikai volt, úgyhogy...) Innentől az úriembernek – aki egyetemi tanárként mutatkozik be, ezt akár el is hihetjük neki – nem lehet olyan filozófiai, irodalomelméleti vagy filmes tekintélyt említeni (hisz a filmfesztiválra jött újdonsült barátunk), akinek ő ne lenne puszipajtása: a skála Sorin Antohitól Szabó Istvánig terjed (Lukács Györgynél, heveny nevetgélésünket látva, leállítja magát).

Mindennek a veleje pedig az, hogy ő egy igen okos ember. Amerikai egyetemi értelmiségi, aki tökéletesen tájékozott a világ és Kelet-Európa dolgaiban, oktat, magyaráz, kiigazít, elmondja, hol rontottuk el és mit kéne tennünk. Egy olyan ország fiaként, amelynek nyelvét bárhol a világon megértik és beszélik – itt, Transsylvaniában, egy találomra kiválasztott kocsmaasztalnál is –, s akinek soha senki nem bántotta felsőbb egóját. Mit jelent nekünk magyarnak lenni, kérdezi, mert nekik, ugye, ott van az Alkotmány, Jefferson meg az emberi jogok. Ez egy kissé bonyolultabb kérdés, mint gondolnád, mondjuk, ugyan már, legyint, hol a ti identitásotok alapköve? És úgy egyáltalán, kit érdekel manapság Európa? A beszélgetés a történelemre terelődik. Egyik jelenlevő barátommal együtt olyan neveket viselünk, amelynek eredete meglehetősen messzire nyúlik vissza az időben. Mikor is éltek ezek a legendai-történelmi figurák, kérdezi. Fifth century, mondjuk. „Do you mean... five?”, mutatja öt ujját hitetlenkedve. Bólintunk, barátunk hümmög, elcsendesedik. Záróra van, a mai történelemlecke véget ért.