Barack Obama Szupersztár

Ez rendben is volna, elvégre politikus, hadd haknizzon és ígérjen lehetetlent. Obama azonban több mint politikus: jelenség, popkulturális ikon. Mégpedig azért, mert például a Krónikánál jóval nagyobb hatalmú és felelősebb nemzetközi sajtóorgánumok szinte önálló rovatot tartanak fenn számára, amelyben menetrendszerűen be lehet számolni az illinoisi szenátor legújabb tüsszentéséről is. Obama itt, Barack ott: most épp kilopták a könyörgését a siratófalból, és bulvárlapok interjúvolták a gyerekeit, örülnének-e apa sikerének. Ezt nevezik médiatudatos politizálásnak. Obama nem programmal kampányol, hanem a személyiségével: úgy viselkedik, mint John F. Kennedy, Martin Luther King és John Lennon reinkarnációja egy személyben.
A haladó közvélemény lelkesedése töretlen irányában, a címlapok vele vannak tele, és az arcképével, nevével díszített ajándéktárgyak összehasonlíthatatlanul jobban fogynak, mint elaggott vetélytársa szuvenírjei. A sztárstátus, a személyi kultusz bizniszt jelent: rajongói legújabban már szó szerint le is fekhetnek vele, mivel a piacon feltűntek az obamás pizsamák (azaz „ozsamák”), és azt hiszem, csak idő kérdése, a felhevült tinilányok mikor kezdik el hajigálni tangáikat az emelvényre, amelyen szónokol. Mennyivel unalmasabb ez a vén trotty, McCain, aki megpróbál úgy viselkedni, mint egy felelősségteljes államférfi és valódi politikus, a szó „oldschool” értelmében! Az ilyesmi nem vall túlzott médiatudatosságra, és nem képes hisztérikus lelkesedés kiváltására sem. Félreértés ne essék: nekem is van Unió, Erdéllyel! feliratú pólóm, nem kell tehát túlzott éleselméjűség ahhoz, hogy valaki kikövetkeztesse, hogyan voksoltam az europarlamenti választásokon – de semmi pénzért nem vennék fel olyan ruhadarabot, amelyen maga a főtiszteletű EP-képviselő villantja meg a fogsorát, ha értik, mire gondolok. Arról nem beszélve, kit és mit (nem) szeretnék viszontlátni a kedvesem pizsamáján, amikor ágyba bújok vele.