Az ilyen napokat is szeretem, sőt ilyenkor be sem kapcsolom a tévét, lehetőleg a számítógépet sem, hanem csendben teszek-veszek a lakásban, olykor énekelgetek. Jó is ez, mert ilyenkor nyugodtan dalolhatok szép magyar népdalokat, és senki nem mondja: „jaj, anya, ne fárassz már a kornyikálással!” Szóval, szeretem a magányos hétvégéket, és jó érzés egyedül szöszmötölni a lakásban, valami meglepetést készítgetni például a lányomnak. Azonban egyik ilyen hétvégén azon kaptam magam, hogy egyedül beszélek a házban. Pontosabban önmagammal folytatok párbeszédet. Valahogy így: „Hogy is csináljam most ezt?” és válaszoltam „Áááááá, jó lesz az így, nem kiállításra készül...” Aztán a minap az utcán találkoztam egy nálam jóval fiatalabb hölggyel, aki szintén fennhangon monologizált. No, nem az mp3 lejátszót hallgató „idegrángásos” ifjúfajtából valót, mert az olyannak egykettőre észreveszem a dugót a fülében, hiába rejtette a kütyüt a zsebébe. Szóval a kaputelefonok elterjedése óta már az sem lep meg, ha azt látom, hogy valaki a fal felé fordulva beszél önmagában. Azonban ez a hölgyecske nem ilyen volt, tényleg önmagában beszélt fennhangon az utcán, semmi kütyü, mobiltelefon, vagy egyéb ördöngös szerkentyű nem volt a közelében sem. Alaposan megfigyeltem, ennek azonban az lett az eredménye, hogy közelembe érve elnevette magát, és kifejtette: „Addig még nincs baj, míg az ember lánya fennhangon beszél magában, a gondok akkor kezdődnek, amikor már válaszol is önmagának!” No, ezen jót nevettünk mindketten, helyeseltem is a meglátását, aztán mindenki ment a maga dolgára. Néhány lépéssel odébb azonban eszembe jutott, biz’ám a minap odahaza magamnak válaszoltam a feltett saját kérdésemre. Ezek után lehervadt a vigyor az arcomról, és komolyan azon kezdtem gondolkodni: Most, akkor baj van velem?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Irányított légibombákkal támadta a dél-ukrajnai Herszont szerdára virradóra az orosz légierő, és Odesszát újabb dróncsapás érte.
Látogatottsági adatok