Bach és a telefonok

Nem, manapság senki nem lehet ilyen: gondoskodnak róla maguk a tömegkultúrát úton-útfélen kínálók. Az például senkinek nem tűnik fel, hogy annál az újságárusnál, ahol keresztrejtvény-magazint, autóslapot, receptes könyvet vásárol, megveheti a Helyesírási szótár legújabb kiadását vagy az Eliade-féle vallástörténet mindhárom kötetét.
És ha már az írott kultúrában így keverednek a regiszterek, szinte magától értetődő, hogy a zenével sem állunk másként. Vajon ki furcsállná azt, ahogyan egy-egy klasszikusnak számító – többnyire a refrén szerepét betöltő – zenerészlettel nem a koncertteremben találkozunk, hanem a karácsonyi csokisdobozban, a plüssmacik hasában vagy éppen a telefonunkban. Lehet ugyanis választani a csengőhangok közül: ha mondjuk nem szeretjük Adrian Copilul Minunét, akkor ott van Brahms, ha pedig Madonna tűnne túl könnyűnek, akkor Bach szinte magát kínálja. Kisebb galibát persze okozhat a klasszikus csengőhang: ha például egyszer csakugyan elmegyünk hangversenyre, és elfelejtjük kikapcsolni a telefont, zavarba jöhet a karmester, hogy az ő egész zenekara nem képes olyan szépen játszani, ahogyan a polifonikus csengő szól... Vagy megeshet, hogy zeneiskola mellett elhaladva telefonunk után kapkodunk, pedig egyszerűen csak próba zajlik. Az azonban már meglepő, hogy a telefonok alkotásra szólítják fel a nagyközönséget. Van ugyanis hangszerkesztő is, több szólammal, szünetjellel, egyszóval mindennel, ami kell. Tessék csak komponálni, Hölgyek és Urak! Jómagam már el is képzeltem, ahogyan nemsokára alkalmazzák ezt a módszert más területen is. Például a vécépapírt megvonalazzák, hogy ha szonettírásra vetemedne a jóember, ne vesződjön már a sorok egyenességével is..