Az önbíráskodáshoz való jogról

A képet nem lebecsülhetõ mértékben rontja az a motoros, aki jármûvével a sétányokon száguldozik, a sétálókat bójaként hasznosítva gyakorol. Az apuka rászólt a kincses város Talmácsijá-ra, hogy távozzon a sétányról, majd, mivel szavainak sok foganatja nem volt, a következõ idõmérõ körnél apai szigort gyakorolva kiemelte a finis elõtt a pilótát a nyeregbõl. A további nézeteltéréseket elkerülendõ a sportszerûtlen eljárástól (ki)borult motorost az apuka galléron ragadta, és addig tartotta fogva, míg meg nem érkezett a rendõrjárõr, akit saját telefonjáról értesített. A továbbiakban semmi szokatlan nem történt: a félórás késéssel megjelenõ rendõrök megállapították, hogy nem sértett szabályt a motoros, mert a park bejáratánál nincs a behajtást tiltó forgalmi tábla. A tény, hogy eddig még senki nem közlekedett gépjármûvel a parkban, azért hiányzik a tiltótábla, mert lelopták, hogy egy ütközés emberéletbe kerülhet – láthatóan nem érdekelte a rendõröket. A szigorú apuka a közeljövõben tehet majd egy másik sétát, hogy befizesse a rá váró büntetést, és örülhet, ha megússza önbíráskodás vagy szabad mozgásban való akadályozás vádja nélkül.

Kinek van igaza? A gyerekét védõ, a motoros épségét kockáztató apának? A motorosnak, akit semmi nem gátolt abban, hogy a forgalmas közút helyett a parkban gyakoroljon? A rendõrnek, aki a világosnak látszó ügyben, de a meg nem lévõ körülmények miatt nem büntethette a motorost? Mindegyik kérdés sokválaszos. Csak annyi biztos, hogy türelmetlen társadalomban élünk, amelyben csökkent a biztonságba és az igazságszolgáltatásba vetett hit. Éles helyzetben, ha bántják, vagy ha megtámadják, egy jogász sem állna neki az érvényes paragrafusokon mélázni. Ilyenkor cselekedni kell. És vállalni, hogy egyes cselekedeteket egyszerûen nem lehet a morál, a jog, a logika vagy a közvélemény mércéjével kategorizálni. Ezt hívjuk ösztönnek.