Az ellenőr

Fontosnak tartom kijelenteni azt is, hogy önmagában ezzel a szakmával szemben sincs különösebb kifogásom, elvégre vannak olyan állások is, amelyek sokkal több morális mérlegelést kívánnak, és némiképp szigorúbb megítélés alá es(het)nek – elég itt csak a kihalófélben lévő hóhérszakmára gondolni. A baj az, ahogyan űzik ezt a mesterséget nálunkfelé, méghozzá teljes törvényes megalapozással. Normális esetben – és normális helyeken – ugyanis az ellenőrök nem abból indulnak ki, hogy a közlekedő polgárokra eleve bűnözőkként kell tekinteni. Ennek megfelelően nem kéne titkolniuk kilétüket, nem kéne rejtőzködniük, mint holmi spionoknak. Az ellenőrt nem annak a reménynek kéne éltetnie, hogy minél több embert „leplezhet le”, hanem ennek ellenkezője – tisztában vagyok persze azzal, hogy ennek a magatartásnak a kialakulásában a rendszer az elsődleges ludas. Véleményemet nem gyakorlatias okokból alakítottam ki, mert ilyen téren (is) tisztes polgárként szeretek eljárni, vagyis rendszerint jegyet váltok. A szándékaik szerint álcázva elvegyülő, majd cinikus módon, kárörvendően lecsapó kontrollhéják látványa viszont szánalmas és undorító. Nincs annál dühítőbb látvány, mint amikor egy ápolatlan, udvariatlan ruhásszekrény olymódon kezel egy csinos fiatal lányt – különösen kedvelik az ilyen áldozatokat –, mintha a kapcája volna. Megállókban gyorsan elteszik a jelvényeiket, és leülnek, árgus szemekkel figyelve, hogy a frissen érkező utasok közül kit szúrhatnak ki maguknak diadalmasan. Aki törvényesen utazik, nem érdekli – sőt bosszantja – őket. Hiszen olyan unalmas, aki kilóg a balkáni (jövő)képből – mintha nem is ugyanazon a buszon ülne. Hanem egy másikon, amely valóban és végérvényesen Európába tart.