Aranymetszés

A bõrömre úgy tekintek, mint aminek elsõdleges funkciója, hogy védjen a külsõ hatások ellen. Semmiképp sem arra való, hogy egységét injekciós tûvel, netán más, a boszorkányperek kelléktárából átörökölt szerszámmal bolygassák. Tudatában vagyok, hogy ez gyerekes dolog, de a sztetoszkóppal flangáló, fehér köpenyes lény számomra bálvány, akinek lábaihoz vadon termett gyümölcsöket és friss aratású gabonát kell hordani. (Hogy ne kívánjon vért.)
Ezért verte ki a biztosítékot az a hirdetés, amit egy hazai magazinban láttam. Egy takarékosság napján készült neglizsét viselõ hölgy csábos mosollyal invitált, fáradnék be hozzájuk a magánklinikára, ahol egy kétéves, céges flottában nem használt, érvényes mûszakival rendelkezõ autó árának feléért elintézik, hogy fél évig ne izzadjon a hónaljam. Nem tartom kizártnak, hogy ez egyesek számára vonzó üzlet, de a hirdetés nem a szokásos palimadárfogó készletet – platinaflakonos kútvíz, mûanyag bioszappan – próbálta rám sózni, hanem fél tucat, hónaljba adott botoxinjekciót. Ami azért már sok. (Nincs az a szilikon mell, hogy úgy mondjam.)
Alapjában nem tartozom az esztétikai célú plasztikai beavatkozást ellenzõk táborába. El tudom fogadni, hogy valakit annyira zavar az orra vagy a melle formája, hogy a változás kedvéért képes szike alá feküdni. Hiszen néha magam is elégedetlen vagyok a testemmel. (Például mennyivel jobb helyen lenne a Karib tenger partján...) De egy dolgot ajánlanék az ilyesmire vállalkozók figyelmébe: a szépségideál gyorsan változik. A reneszánsz nagyjai például nem azért pingáltak másfél mázsás Vénuszokat, mert testi fenyítés vagy alkoholos befolyás alatt álltak. (Pár kivétellel.) Vagy tessék figyelembe venni a világgazdasági mutatókat. (Jönnek a kínaiak, és újra a kis mell lesz a divat.) A lényeg: ha valaki ostobán és arrogánsan viszonyul saját testéhez, csak azért, mert megteheti, az eredmény inkább lesz visszatetszõ, mint esztétikus. Ahogy a nem túl kedves vicc tartja: aki mindent megkapott az élettõl, annak egy dologra van szüksége. Penicillinre.