Apró szívességek

melyen ott díszeleg az összes számító román újság reklámja, olyan mogorván próbál nézni a járókelőkre, mint aki nem akarna eladni egyetlen portékát sem az aznapiból. Időnként beletúr az orrába, és ujjbegyével simogatja sebhelyeit a homlokán. Az a fajta ember, aki mellé nem ülsz le a buszon, akitől sosem kérsz tüzet, akinek látványától a lányok összehúzzák a kabátjukat, és gyorsabb iramra váltanak. Nem ordítja a napilapok neveit, sőt, nem szól egy mukkot sem. Ő az új barátom.
Tíz óra előtt néhány perccel buszra ülök a Hold utcában, és ott szállok ki, ahol ő dolgozik. Első utam mindennap hozzá vezet, csak azután megyek a munkahelyemre. Ez mindig így zajlik. Kezet nyújtok, románul köszönök. A barátom mindig magyarul köszön vissza. Valahányszor kérek tőle egy doboz cigarettát és nyújtom a pénzt, sosem tud visszaadni rendesen. Van úgy, hogy én hagyom ott a visszajárót, van úgy, hogy ő ad szándékosan több aprót vissza. Ilyenkor mindig mondja: „Én vagyok a Nemzeti Bank!” És én próbálok nevetni ezen. Már harmadik találkozásunkkor megkérdezte, hol dolgozom. Újságíró vagyok, mondtam. Felragyogott a szeme: „Akkor kollégák vagyunk, én vagyok a maga főnöke!” Próbáltam nevetni ezen a felvetésen is, ezért arra kértem, fejtse ki. „Nos, Ön szerint ki bensőbb embere a médiának, mint az újságárus, hiszen gyakran szakértelmén, kedvességén, emberismeretén múlik egy-egy sajtókiadvány sikere, mi több: döntése meghatározhatja annak jövőjét. Gondoljunk arra, mekkora szerepe van egy lap eladásában, keresettségében az elhelyezésének… Mármint annak, az újságos pavilon melyik szegletébe kerül a kiadvány…” Igazat adtam. Azóta főnöknek szólítom. Újabban, amikor reggelente átadja a doboz cigimet, megkérdi: „Ír ma nekem valami igazán jót?” „Igen, főnök, igyekszem!” – válaszolom, intek neki, és újra buszra ülök. Megyek dolgozni. Baráti kötelességből.