Ami nem változott

Valóban, a belváros utcáinak tisztaságát, gondozottságát, kivilágítottságát illetően jól érzékelhető a pozitív változás. Egy-két üzletecskébe betérve azt is megtapasztalhattam, hogy a magánkézen forgó kereskedelem türelmesebbé, előzékenyebbé tette az idegesnek, gorombának ismert kiszolgálókat.

Egyik este a barátnőm meghívására kellemes belvárosi kertvendéglőbe mentünk sörözni. Olyan helyiség volt ez, ahol ételt – főleg különféle rostonsülteket – is felszolgáltak, ha a vendég igényelte. Fiatal asztaltársaságom a munkából tért be a kerthelyiségbe, és éltek az étkezési lehetőséggel. Mivel meglehetősen finnyás vagyok, főleg olyan helyeken, ahol nem ismerem a szakácsot, első körben nem rendeltem élelmet, csak a sörömet kortyolgattam. Viszont az ifjak jóízű falatozása nekem is meghozta az étvágyamat, gondoltam, megkóstolom a bukaresti miccset. Szóltam is a fiamnak, intse már ide a pincért – aki mellesleg teljesen „letudottnak” tekintette már asztalunkat –, mert nő létemre még a román fővárosban sem tartom illendőnek a kiszolgáló után integetni. Harmadik-negyedik vehemens próbálkozás után meg is érkezett pincérünk: a számlával. Többen is magyarázni kezdtük, nem óhajtunk fizetni, mert meginnánk még egy-egy sört, és nekem is kellene két miccs. Emberünk erre kikelt magából, és szaporán megleckéztetett: mit képzelünk, ő már megírta a számlát; hogy gondoltuk, csak értünk kerengőzik az asztalok körül néhány üveg sörrel; miért nem jutott előbb eszembe, hogy miccset akarok enni; egyébként is annyi már a miccsrendelés, hogy két óra múlva sem tudná kihozni. A kirohanás miatt ösztönösen védekező álláspontra helyezkedtünk, és elnézést kértünk Õpincérségétől. Hiszen mi csak egyszerű, kiszolgáltatott fogyasztók voltunk.