Ajándék

Kitűnő, örvendezett Elek, a marosvásárhelyi barátom, s elújságolta, hogy van már néhány vörös és szürke andezitdarabja, valaki a múltkor hozott egy jókora bazaltot is, ezek ilyen rusztikusak, hasítottak, de akad néhány csiszolt darab is. Olyan, amit a patak vize görgetett, simított szép gömbölyűre évszázadokon, tán -ezredeken át. No, akkor ki tudsz segíteni néhány darab kalotaszegi, pontosabban magyarvistai fehér mészkődarabbal? Mondtam már, ez nem kérdés, ha kell, egész teherautóval, sőt néhány zsoboki alabástromdarabot is kerítünk.

Eddig megoldottuk az erdélyi magyar kőgyűjtemény sorsát, de a küldemény célba juttatása már komoly akadályokba ütközött. Mivelhogy Elek barátomnak nem volt útja erre, nekem pedig nem volt járásom arra, a postán próbálkoztam. Ez az évszázados találmány, úgy tudtam, arra való, hogy eljuttassa a küldeményt a feladótól a címzetthez. Az ablak túloldalán ülő kisasszony arra volt kíváncsi, hogy mekkora. Mármint a doboz. Hát két-két arasz, mármint a hossza és a magassága, szélessége legfeljebb egy. És hány kiló? Hát vagy tizenöt, talán húsz is megvan, nem tudom pontosan. Atyaisten, maga mit akar küldeni, vasat vagy higanyt?! – kerekedett ki a szeme riadtan. Nem, csak valami köveket, házi geológiai gyűjteménybe, akarom mondani sziklakertbe valót. Na ne vicceljen, és ezzel az ügyet lezártnak tekintette. A részéről. Erik bácsi volt a megoldás. Ez az egyszerű és nagyszerű ember arról híres, hogy teljes mértékben megbízható. Ha ő egyszer elvállalja, hogy valamit elvisz vagy elhoz, azt meg is teszi. Úgy vitte a kocsiba s avval Vásárhelyre a „Vigyázat, törékeny! Számítógép-alkatrészek!” feliratú dobozt, mint a hímes tojást. Csak másnap kérdezte kíváncsian, hogy mi a fenétől voltak olyan nehezek holmi mikroprocesszorok s merevlemezek. Hát attól, hogy a Frédi és Béni korából valók.