Régóta rájöttem arra, hogy a leghatékonyabb pedagógiai „fegyver” a példamutatás. Nincs olyan elvetemült, galád kölyök, aki ne szívlelné meg a jó példát, ha szülője, pedagógusa következetesen kitart emellett. Csakhogy a példamutatás fegyvere néha fordítva is elsül. Így történt ez majdnem egy évvel ezelőtt egy step by step (a gyermekek kreativitását és egyéni képességeit figyelembe vevő pedagógiai módszer) negyedikből hagyományos tanrendű ötödikbe került osztályközösségben is.
A nebulók négy éven keresztül megszokták, hogy lehet véleményük (sőt!), és hogy ne várják, míg a felnőttek kitalálják helyettük, mi lenne jó nekik, hanem maguk is kezdeményezhetnek, kitalálhatnak dolgokat. Nos, az akkori ötödikesek kitalálták, hogy a szüleik által szépen rendbe szedett osztálytermet halottak napjára halloweendíszbe öltöztetik. Lázasan dolgoztak egy héten át: halálfejeket és rémfigurákat rajzoltak, gyurmaszörnyeket és ijesztő töklámpásokat készítettek. A kérdéses napon pedig 7 órakor valamennyien ott voltak az iskolában, és 8 órára igazi halloween hangulatúvá varázsolták az osztályt. Mi tagadás, még az osztályfőnöknek is elakadt a lélegzete a látványtól, de különösebben nem kommentálta a gyermekek munkáját. Megtette ezt viszont a nemrég végzett incifinci biológiatanci, aki a „mi kultúránkban nincs semmi hagyománya ennek a szemétnek” csatakiáltással letépte, és a földre dobta, összetaposta a gyermekek sok gonddal készített munkáit. Ezután ugyanebben az osztályközösségben rejtélyes módon szokássá vált a rongálás. Szinte nem telt el olyan hét, hogy legalább egy ablakszem be ne tört volna, de aprítottak, törtek-zúztak az „elvetemült kölykök” mindent, ami a közelükbe került. Egy év végi szülői értekezleten az osztályfőnök is szóvá tette az ügyet, a szülők pedig tétlenül-értetlenül vonták össze szemöldöküket a romokban heverő osztályterem láttán. Csupán egy anyuka nem hüledezett, ő ugyanis tudta, hogy rongálásból, mások munkája iránti tiszteletlenségből jó idejében „feladta a leckét” az incifinci biosztanci.