A Vasmacska

Akkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy milyen hálátlan a „hivatalos” nyilvánosság szelekciója – és ez teljesen érthető, teszem hozzá gyorsan, hiszen a kollektív emlékezet nem őrizhet meg mindent válogatás nélkül, a fősodorbeli kocsmák pedig nem véletlenül váltak a fősodorbeli kultúra helyszíneivé. Van azonban egy másfajta nyilvánosság, másfajta emlékezet, amely megőrzi azt, aminek a mainstreamben nincs helye, azokat a helyeket, ahol nem történtek „nagy” dolgok, csak maga az élet zajlott: a periférikus, párhuzamos, underground történeteket. Ez a nyilvánosság alapvetően szóbeli, és emlékeztet némiképp a múltjukat fürkésző régi öregek elbeszéléseire: emlékszel, amikor itt meg ott, amikor ennyit és ezzel... – ezért szükségszerűen pusztulásra, olcsó nosztalgiázásra ítéltetett.

Ilyen történetek helyszíne a Vasmacskához címzett Szamos-parti fogadó (vagyis az Ancora). Nagy ivászatok színtere, igazi rétegkocsma, amelyet a finnyásabb ízlésűek messze elkerültek, s amely annak ellenére mindvégig megőrizte hamisítatlan proli jellegét, hogy magunkfajta „úrifiúk” és „úrileányok” is látogatták. Ha beléptél oda, mintha visszarepültél volna az időben húsz-harminc évet: a bádog, a pléh, a vas birodalma, a legolcsóbb vodkát vedelő kültelki melósokkal, lecsúszott alkoholistákkal. Hrabali hely, a szocreál késdobáló kvintesszenciája. Mindazonáltal itt csapolták a kincses város talán legolcsóbb és legízletesebb sörét, a kavicsos, kövezetlen udvar fölött a nyári éjszakában ínycsiklandó miccs-szag terjengett, s ha az időjárás beszorította a tisztelt vendéget a belsőbb terekbe, hallhatta, amint a bádogot kívülről vizelik le a kapatos proletárok.

A Vasmacskát felszámolják, átépítik, területét felszántják és behintik sóval, gondolom. Ebben a dinamikusan fejlődő városban drágák a telkek, és rontják az összképet az efféle létesítmények. Múlt nyáron voltam ott utoljára, és idén is megittam volna egy-két korsó sört. Mielőtt én is elkezdeném, mint a régiek, hogyaszongya emlékszel, amikor...