A tévedhetetlen

Ha kisgyerekes anyukákat látott, villámgyorsan kifejtette a legújabb gyereknevelési módszerek számtalan előnyét, betegségek elkerülésére szolgáló tanácsokat osztogatott mindenkinek. A politikai helyzetet talán senki nem ismerte nála jobban. Naponta újabb és újabb forgatókönyvet dolgozott ki felbomló és készülő koalíciókról, törvénytervezetekről, titkos politikai megállapodásokról.
Kedvenc szava a szerintem volt. Szinte valamennyi hosszabb okfejtését ez vezette be, ismerősei már igyekeztek is menekülni, valahányszor meghallották. Pedig igazán nem lehetett azzal vádolni, hogy egyhangúan adta volna elő mondandóját. A szerintemet például mindig megfelelő, rendkívül kifejező hanglejtéssel társított szócska vezette be. Ilyen volt például az ugyan, amely rendkívül tömören utalt arra, hogy semmit sem ér mindaz, ami korábban elhangzott, a színtiszta igazságot ugyanis csakis és kizárólag a tévedhetetlen mondhatja ki.
Egy idő után a tévedhetetlen rászokott arra, hogy írásban fejtse ki csalhatatlan gondolatait. Írt politikáról és kultúráról, irodalomról és színházról, fociról és gyereknevelésről, tévedhetetlen gondolatait csak úgy falta az olvasóközönség. Nem csoda, hisz valamennyi titkos politikai egyezményről tudomást szerzett, beláthatta, hogy hibázott a szövetségi kapitány, amikor két csatárt küldött a pályára, pedig három kellett volna, és végre valahára megértette a legutóbb látott színdarab legmélyebb értelmét is, annak ellenére, hogy a darab második felvonását végigaludta. Nem csoda hát, ha a tévedhetetlent naponta többször is megállították az utcán a járókelők, és gratulációkkal árasztották el legújabb eszmefuttatásai miatt. A tévedhetetlen büszkén fogadta a gratulációkat. Látható elégtétellel tekintett a járdára hullott sárga falevelekre. Néhány perc múlva gondolataiba merülve zárta újabb eszmefuttatását. „Nyár után, bizony, eljön az ősz is…”