A székely bicska Bukarestben

Az a szerszám, amelyet mindig magamnál tartok, no persze nem egy esetleges medvetámadás elhárítására, sem a székelyföldi autonómia kivívására, hanem kenyeret szelni, konzervet bontani, összegubancolódott cipõfûzõt elvágni stb.

Szóval meglepõdtem a fémdetektoros beléptetõ kapu elõtt, de azonnal fel is találtam magam. Magabiztosan vettem elõ a bicskát a táskából, és magam kértem eligazítást: „ez nálam van, mit tegyek vele?\" Azt gondoltam, még mindig jobb így, minthogy aztán a berendezés elkezdjen sípolni, és úgy vonuljak be az intézményi krónikába, mint akit rajtakaptak, hogy bicskával akart igazságot tenni az igazságügyi palotában. Az egyenruhások rutinosan siklottak át az epizódon. „Itt kell hagynia a kapunál. Távozáskor visszakapja.\" Kicsit csodálkoztam, hogy a bicskám az egyedüli otthagyatott tárgy, és hogy a kapunál semmilyen tároló-hely nincs kialakítva a hasonló fémtárgyak számára. Azonnal leintettem azonban magamat: a biztonsági rendszerek épp attól jók, hogy nem minden jöttment látja át az elsõ pillantásra a mûködésüket. Meglepetéseket tartogatnak azok számára, akik megpróbálják a rendszert kijátszani.

A meglepetés kilépéskor ért, amikor kiderült, a bicskám idõközben eltûnt a tenyérnyi kisasztalról, ahová letették. Ezen látszólag maga a csendõr is meglepõdött. Meg is kérdezte a társát, nem tud-e valamit a bicskáról. Az is megerõsítette azonban, hogy nem látta, így hát sajnálattal állapította meg a bicska eltûnésének immár kétségbevonhatatlan tényét. Elsõ felindultságomban az jutott eszembe, ezért nincs hát szükség a be nem vihetõ tárgyak tárolását szolgáló polcrendszerre. Aztán már higgadtabban szûrtem le a tanulságot: a székely bicskát semmiképp sem lehet a román csendõrségre bízni. Ekkor figyeltem fel arra, hogy csak a belépõk testét, ruházatát világítják át a csendõrök. A táskákban, amelyeket kívülrõl egy pultra tesznek, majd belülrõl elvesznek a belépõk, minden bizonnyal megannyi bicskát, ollót visznek be naponta a bukaresti igazság házába.