A nyugdíj napja

A kávé ott kotyogott a konyhai kis gázon, a tízórait még lefekvés előtt becsomagolta az asszony, meg is szidta, hogy lassan rádbüdösödik az az ing, te ember, mire ő, hogy arra a kis időre már jó lesz. Viccnek szánta, mint mindig, pedig most már aztán tényleg. Sapka a fogason, jól behúzta a homlokába, egyre hidegebbek ezek az őszi reggelek. A bicikli a fának támasztva várta, sose kötötte meg, valahogy képtelen volt elfogadni, hogy biza, már feléjük is lopnak. Neki valahogy soha nem kellett csalódnia, persze kinek kell az ősrégi tohán, pedig ha tudnák, milyen simán, könnyen megy az…

A gomolygó reggeli párában már messziről meglátta az eszkavátort, mindennapi társát. Egyszer, néhány évvel ezelőtt felajánlották neki, hogy üljön át valami flancos gépre, valami kavamuki volt a neve, még rádió is van benne, csábítgatták, s ha Lajos bácsi kézbe veszi, még a jövő évezredet is megéri az a szerszám. Nekik is azt mondta, mint a feleségének: arra a kis időre… S maradt a régi gépen,

amellyel még a kommunisták földjét is tologatta.

Az épülő nadrággyár utolsó terepsimításait végezte egész délelőtt. Közben próbálta megfuttatni, hány ilyen gyár, csarnok épült az általa elsimított földön, de sose jutott messzire, mindegyikről eszébe jutott valami, hol egy jómadárkodás, hol egy elviselhetetlen csoportvezető. Aztán kezdhette elölről, de a déli ebédszünetig még mindig a szocializmust építette.

Amikor látta, hogy körülötte lassan megáll az élet, a társak letelepednek az árnyékba, maga is elfordította a slusszkulcsot. A fejébe húzta a sapkát, vállára vette a táskát, s óvatosan leereszkedett a kabinból. Valami aprót nyilallott a combjában, nocsak, gondolta, de nem törődött vele, elindult a kapu felé. Már a biciklin matatott, amikor utolérte a mérnök hangja. Hova megy, Lajos bácsi? Én-e, fordult vissza illendően, hát nyugdíjba. Na, isten áldja magukat.