A nem létező helyek

Harmadszor számolom újra a személyszállító vasúti kocsikat: kétséget kizáróan nyolc (8) van belőlük. Az én jegyem a 9-esbe szól – ami nem létezik. Töprengésre azonban nincs idő, a vonat indul, és én – abból kiindulva, hogy az áll a legközelebb a virtuális 9-ikhez – felugrom a 8-as vagon lépcsőjére. Aztán elfoglalom azt a helyet, amelyet a 9-es kocsiban kellett volna, és várom, mikor jelentkezik valaki az oda érvényes menetjegyével. A helyzet totális értelmetlensége mellett viszont lehetetlen nem észrevenni annak vicces oldalát is. Tudom, hogy a jegyellenőrök időnként szúrós tekintettel jelzik az illető utasnak, ha nem az őt megillető helyet foglalta el. Az én kalauzom azonban értetlenkedve nézi a jegyemet, aztán zavart köhintéssel visszaadja, és továbbáll. Gondolom, ugyanolyan tanácstalan, mint én.
A probléma, minden banalitása ellenére, nemcsak abszurd, hanem ördögi is. A menetjegy megvásárlásával hallgatólagosan szerződést kötöttem a vasúti társasággal, amelynek értelmében jogom van igénybe venni a szolgáltatásait, de csakis ott, ahová a jegyem szól, ellenkező esetben más utasok hasonló joga kerülhet veszélybe. Ebben a helyzetben viszont, hacsak nem óhajtok a nem létező kocsi helyén, a vonat után szaladni, kénytelen vagyok eltekinteni ettől a szerződéstől. A vasúti társaság kényszerít a törvényszegésre, s ezzel azt árulja el, hogy o maga is köp a törvényességre. Nem érdekli, hogy élhetek-e utazási jogommal vagy sem – ami elvileg még rosszabb, mint ha egyáltalán nem biztosítaná ezt a jogot számomra. Nagyjából olyan ez, mintha én a méltán elvárt glossza helyén egy üres felülettel kedveskednék az olvasóknak, de a honoráriumot azért zsebre vágnám. Bár ezt a lehetőséget még megfontolom.