A megaszondó

Õszintén szólva, nem is igazán bánom: a kereskedelmi adókkal való „barátkozási” kísérleteim többnyire csúfos kudarcot vallottak, a kísérletek végén pedig kénytelen voltam elborzadva kikapcsolni a készüléket. Nem mintha az írott sajtó nem tartogatna számos borzadálylehetőséget, de mégis kevésbé látványos.

A minap ismét szerencsém volt szembesülni a médiaszereplők egyik alaptípusának megtestesítőjével. (A készülék bekapcsolásának oka a napokban kialakult politikai válság.) Ott ült egy meg nem nevezendő kereskedelmi csatorna késő esti műsorának stúdiójában, és több mint fél órán át nyomta a sódert, lapszemle címén. Ómódi ízlésvilágomnak már az is meghökkentő volt, hogy öltözete kimerült egy fekete izomingben, amelyet tiritarka nyakkendő díszített (hogy alul mit hordott, jótékonyan eltakarta a stúdióasztal, vélhetőleg bermudagatyát). Mindössze annyit jegyeznék meg, hogy ha én tévétulajdonos lennék, ezek után visszaadnám a munkaszerződését, és diszkréten utalnék arra, hogy talán felfrissíthetné a ruhatárát. A divatos fazonú fiatalember teljesítménye kimerült abban, hogy egy-egy vezércikk rövid beidézése ürügyén harsányan, gesztikulálva és már-már a trágárságig elmenően gyalázta Traian „Ötpercutánlemondok” Bãsescut – aki nekem sem éppen a szívem csücske, de azért talán többet érdemel annál, mint hogy exhibicionista médianyikhajok töröljék föl vele a padlót, mindenfajta érdeminek nevezhető érvrendszert mellőzve. A lényeg persze éppen ez: jófejkedő stílustalanság, alpári nagyképűség, ohne argumentáció – a bért valahogy meg kell szolgálni tollnoknak, mikrofonlovagnak egyaránt. Tele van velük a préri és a hócipő.

Utánakerestem gyorsan: az illető a román média szépreményű ifjú tehetségének van elkönyvelve, karrierje töretlenül ível felfelé. S hogy a néző hülyének van nézve? Ugyan már. Kell itt még valakit hülyének tekinteni?!