A majdnemfogtam csuka

Eltérés csak annyiban mutatkozik, hogy a pecás benedekelekek általában tanúk hiányában szalasztják el A Halat, ami aztán az emlékezet buja táptalaján egyre nő, egészen a biológiai lehetőségek végső határáig, sőt még azon is túl. A harcedzett horgászmese-hallgató valószínűleg ismeri azt az egyszerű képletet, amivel ki lehet számolni a ki nem fogott hal tényleges súlyát: ha friss a horgász élménye, a hal vélt kilóit elosztjuk kettővel, és a hosszából kivonunk minimum húsz centit. Mivel a hal legalább olyan gyorsan romlik, mint a vérbeli horgász emlékezete, az osztó értékét a kalandtól számított napokkal arányosan növelni kell: harmadik nap három, negyedik nap négy stb. Aki még közelebb akar kerülni az igazsághoz, az a kivonással se nagyon fukarkodjék.
Az én idei első csukám azonban egészen más tál tészta, mivel szemtanúm is van. Igaz, egy bíróságon valószínűleg nem sokra mennék vele, mivel a koronatanú a feleségem, de azért hihetőbbé válik a történet. Mindenesetre hihetőbb a sztori, mint a Tiboré, aki legutóbb ököllel verte az asztalt, és műholdas felvételekre hivatkozva ordította: „Kérjétek ki a NASA-tól, ha nem hiszitek. Azoknak biztos megvan.” Megkímélem az olvasót az imént említett képlet alkalmazásától, elvégzem én a számításokat, és bátran kijelentem: az idei első csukám kereken egykilós volt. Kijött, mintegy arasznyira a partig, jól megnézett magának, aztán csapott egyet a farkával, és letépte magát a horogról. Úgy tűnt, mintha röhögött volna egyet az uszonyába. Ha nem hisznek nekem és a feleségemnek, forduljanak talán mégis a NASA-hoz. Azok mindent látnak.