A kőprofi

Elvásott teniszcipőjét a feneke alá gyűrte, így nem olyan hideg a beton. Lábfeje látszólag élettelenül lóg rá a járdára, épp megfelelő méretű akadályt képezve a járókelők számára, bosszúság nélkül ki lehet kerülni, de észrevehető. Már a helyválasztás is rutinos stratégára utal, távol a sétálóutca vasárnapi forgalmától, ott amúgy is foglalt minden jobb hely, ez itt legalább az övé, az éjjel-nappal nyitva tartó lakónegyedi ábécé kijárati ajtaja. Módszere már-már a tökéletességig csiszolt. Nem kér, nem nyújtja a kezét, nem himbálja ritmikusan felsőtestét, csak ül. Majd’ mindenki hullat neki a bolti visszajáróból. Talán a kutya miatt. Fekete, göndör, lábsurlóra hasonlít, meg sem moccan, pont, mint a gazdája. Látszik, hogy összetartoznak, közös a napi meló, a járdaszegély, a kifli sarka. Egyszerűen azért, mert kettőnek könnyebb. Szorítom a felé nyújtott bankjegy sarkát, intek, menjen be a boltba, vegyen rajta valamit. Felkászálódik, egyáltalán nincs meglepve. Látom az arcán, a gádzsók mind hülyék, kitalálnak sztorikat mercedeses, aranyláncos vagányokról, akik elszedik a napi bevételt. Kabátja alól előhúz egy féllábú, szürke rózsaszín párducot, a jobb napokat látott plüssfigurát ülteti maga helyett a kőre. Az üzlet nem áll meg, amiért ő ellép egy percre. „Eladó” – mondja, amikor
visszajön, kezében csoki. Összeget is mond, legalább két csomag cigaretta árát. Nevetek, hogy sok az egy leszakadt lábú játékért. Úgy néz rám, ahogy gyengeelméjűekre szokás: „Nem az, a kutya!” „Neked már nem kell?” – kérdem. Rándít egyet a vállán. „Á, szerzek másikat. Van belőlük elég.” Burus János Botond