A király ellenségei

„Attól tartok, uram, hogy ön fölöttébb hanyagul járt el, midőn ily felületes és pontatlan megfogalmazásban közölte vesztünk okát. Nem, nem uram! Ez haladéktalanul pontosításra szorul! Nos kérem, én egészen pontosan fulladásos halált szenvedtem, minekutána percekig voltam kénytelen a nyakamnál fogva lógni egy kötélen. Tudja, amolyan hurok, ami a test súlya alatt egyre jobban rászorul a nyakra. Egészen egyszerű elkészíteni. Nézze, megfogom a kötél végét, így ni, ezt itt megcsavarom, látja, átcsúsztatom itt, és kész is. Na nem lett olyan tökéletes, de hát nem vagyok én hóhér. Na most mit értetlenkedik? Talán sosem látott még akasztást? Na tessék! És még ez ír le engem. Szép… Egyébként is, ne soroljon engem mindenféle alakok közé! Ezek közül többen meg akarták ölni a királyt! Én nem vagyok gyilkos. Nem uram, én puccsot akartam végrehajtani. Igenis puccsot! Maga csak ne fintorogjon! És ne húzza a száját! Nézze meg az ember. Tudja maga egyáltalán, mi az a puccs, miszter?!”
Nem tudom, az 1800-as években miként végeztek Angliában a király ellenségeivel. Az akasztás kézenfekvőnek tűnik. (A kivégzésről jut eszembe, mi volt a villamosszék gyerekkorában? Elektromos kisülés.)
A neten olvastam egyszer, hogy egy orosz ukuleleművész koncert közben vesztette életét, mert leesett a színpadról, miközben a Tulipánokkal a lábujjaim között című, leghíresebb dalát játszotta. Mondom, különös arcai vannak a halálnak. Gondolom, ha választani kéne, a többség inkább tulipánokkal a lábujjai között halna meg, a király ellenségeként. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi van azzal a kettővel, aki a fán halt meg…

Varga László