A karaván halad

A karaván tagjaiként a legkülönfélébb tapasztalatokat is alkalmunk van begyűjteni. A sok, valóban szívmelengető visszajelzés mellett például tapasztaljuk, hogy az orwelli újbeszélt nyelv korántsem halt ki teljesen, és bizonyos fogalmak, adott kontextusban, nem ugyanazt jelentik, mint normálisan kéne. Van olyan település például, ahol a helyi elöljáró – sajátságosan értelmezve vendéglátói szerepkörét – mintegy köszöntésképpen gyanúját és fenntartásait fogalmazza meg a karaván idelátogatásának „valódi” céljait illetően. Ami természetesen nem lehet más, mint az egyik jelölt melletti kampányolás – hogy a másik fél képviselője is jelen van a rendezvényen, az bizonyára a fatális véletlen műve. Másutt pedig megtudhatjuk, hogy rosszul ismertük az „uszítás” szó értelmét, hiszen amit ott annak mondanak, a mi értelmezésünkben a párbeszédet, az eszmecserét, az egészséges vitát jelenti. Nem kell itt uszítani, kérem szépen, mert eddig olyan jól megvoltunk magunkban, esténként mindenki a „Szeressük egymást, gyerekek” kezdetű örökzöldet énekelte a kocsmaasztalnál, összetartással keltünk, békességgel feküdtünk. (Ámen.) Ennek ellenére párbeszélünk, s két-háromnapi intenzív, szenvedélyes vitakör után a két delegált politikus már annyira megszokta egymást, hogy majdnem fájdalmas az elválás. Felvetődik, hogy talán egymás érveit kéne elmondják – hisz betéve tudják már – a magukéi helyett, legyen némi változatosság is a dologban. A szüntelen csatározásba bizony bele lehet fáradni; s a konszenzuskeresés és kölcsönös nagyrabecsülés gesztusai láttán szinte aggódni kezdünk, hogy még végül egymás nyakába találnak borulni, s aztán szólni kell a vezérkaroknak, hogy ideje visszavonni a nehéztüzérséget, mert helyi szinten már-már megvalósulni látszik a magyar–magyar kiegyezés.

Mi meg majd állhatunk ott tátott szájjal, bosszankodva, mert megette a fene, ha még uszítani sem tudunk rendesen.