Katarzis a köbön: megnézni a Liverpoolt az Anfielden

Mióta is? Nem titok, jó húsz éve vallom magam Liverpool FC-szimpatizánsnak, -szurkolónak – még akkor tetszett meg ez a csapat, amikor nem ment olyan jól a szekere. Az 1995–96-os idényben az akkor elindult Pro TV minden hétfőn rendszeresen leadta az angol bajnokság bő hétvégi összefoglalóit, ezeket nézve szerettem meg a vörös mezes Liverpoolt, amelyben akkoriban Steve McManaman, Robbie Fowler, Jamie Redknapp, illetve a már pályafutása végén járó Ian Rush és John Barnes játszott hétről hétre. Abban a szezonban volt a felejthetetlen Newcastle elleni bajnoki meccs is, amely 4-3-ra végződött.

A kilencvenes évek első fele és közepe felejthető volt, ám a folytatás emlékezetesre sikerült: a 2001-es UEFA-kupagyőzelem, illetve az abban az évben megnyert Ligakupa és FA-kupa már nagyon nagy szó volt. Határozottan emlékszem arra is, hogy alig nyolcévesen a lámpás tévén néztem a Bukaresti Dinamo és a Liverpool FC által játszott BEK-elődöntő visszavágóját 1984 tavaszán, amikor egy bizonyos Ian Rush rúgta mindkét gólt a Dinamónak az Augusztus 23. Stadionban, és 2-1-re nyertek az angolok.

A kétezres évek eleje óta minden Pool-meccset követek, a streamelés elterjedése (kb. 2005, 2006 óta) pedig gyakorlatilag minden egyes meccset megnéztem a tévében vagy az interneten – ennyi meccs alatt és közben pedig előbb-utóbb kialakul a vágy, hogy az ember eljusson az Anfield Stadionba és megtapasztalja annak hangulatát.

Az sem titok, hogy tavaly óta feleségemmel tagjai vagyunk a Liverpool-szurkolók Magyarországi Egyesületének (OLSCH), a jegyekhez ezen a hivatalos branchen keresztül jutottunk. Ezúton is hálás köszönet érte! Közvetlen repülőjárat van Kolozsvárról Liverpoolba hétfőn és pénteken – a repjegyet és a szállást már másfél hónappal a meccs előtt lefoglaltuk, ezenkívül kellett némi költőpénz is.

Noha a négynapos angliai kiruccanásról tudtuk, hogy nem lesz olcsó, az az érzés, amikor egy kora januári reggelen egy e-mailre ébredtünk, hogy mehetünk a Watford elleni február 27-ei meccsre, nem sok mindenhez fogható.

Kénytelen voltam elhinni, hogy ezúttal tényleg nem álmodom.

Ráadásul pár hét után megkaptuk a helykiosztás eredményét is, akkor pedig kiderült, hogy a csoportunkhoz tartozó 12 magyar szurkoló a Kopban, tehát a legendás lelátó alsó soraiban foglalhat helyet, alig tíz méterre a baloldali szögletszászlótól!

Aztán eljött az utazás napja, hétfő, két nappal a meccs előtt. A repülőgép kora reggel szállt fel Kolozsváron, majd le a liverpooli, a város egyik nagy szülöttéről, John Lennonról elnevezett repülőtéren. És az alcím nem elírás: a reptérről kilépve derűs idő fogadott, és a városban töltött négy napból három alatt végig sütött a nap, egyetlen csepp eső sem esett. A felhőtlen, napsütötte, jószerével májusi időben nagyokat sétálhattunk. Ez még a helyiek szerint is óriási mázli volt, de hát a szerencse is olyan, mint a baj: néha csőstül jön.

A nyolcvanas évek gazdasági represszióját igen intenzíven megélt, majd abból kilábalt város egész egyszerűen gyönyörű, és ezt nem egy elfogult fociszurkoló mondja. Aki sétált már a Mersey-folyó partján, az Albert-dokk, a „Három grácia” (így nevezik a Royal Liver Building, a Cunard Building és a kikötőtanács három egymás mellett álló, impozáns épületét egyben), a Beatles-tagok szobrai és a múzeumok környékén, az sohasem felejti el. Hangsúlyozom, mindezt napsütésben, angliai eső nélkül!

Az már napokkal a meccs előtt egyértelműen érezhető volt a belvárosban, hogy sok hozzánk hasonló „futballturista” van Liverpoolban.

Rengeteg ország és több földrész LFC-szurkolói csakis a meccs miatt jönnek ide, illetve az az elsődleges céljuk, hogy élőben lássák kedvenc csapatukat. Akárcsak nekünk, hiszen a Watford elleni bajnoki mérkőzés miatt repültünk Liverpoolba – de ha már ott voltunk, természetesen nemcsak a meccsre voltunk kíváncsiak.

Noha a négy nap fénypontja kétségkívül a szerdai mérkőzés volt, illetve a másnap esedékes stadiontúra, kedden este a Cavern Clubban (főleg ebben a klubban játszott a Beatles a hatvanas évek elején – pontosabban a mai melletti, szomszédos pincében, amelynek ez nagyjából a pontos mása) egy LFC-dzsekis svéd szurkoló a lelkünkre kötötte, hogy a meccs előtt órákkal menjünk ki a stadionhoz, mert hatalmas élmény lesz végigkövetni mindazt a felvezetőt, ami a mérkőzést megelőzi.

Az Anfield Road, a Walton Breck Road és a Skerries Street közé beékelt stadion 1884 óta áll ugyanazon a helyen. Több mint százharminc év alatt persze sokat változott: legutóbb 2017-ben emelték meg egy új szinttel a főlelátót, a Main Standet, tízezer új hellyel növelve a befogadóképességét. A körülbelül negyedóránként induló buszok a St. George Hall mellől, majdnem a központi pályaudvartól húsz perc alatt vittek ki a stadionhoz.

Épphogy átértünk az Everton nevű városrész egyik dombján, jobb kéz felől már közelről látszott a stadion jellegzetes, fémszerkezetű teteje és falai. Ha pedig kicsit távolabbra néztünk, a Stanley park túloldalán látszott a másik helyi csapat, az Everton kék-fehér stadionja is – egyébként nekünk, magyaroknak kedves ez a Goodison parkbéli stadion, hiszen az 1966-os focivébén abban vertük meg 3-1-re a brazilokat.

A stadion előtt szálltunk le a buszról, és egyből elszorult a torkom, hiszen a Bob Paisleyről elnevezett kapun belül, a Kop mögött megpillantottam Bill Shankly szobrát

– ő volt a csapat eddigi leghíresebb, korszakos edzője, aki 1959 és 1974 között a másodosztályból a világ élvonalába emelte a Liverpool FC-t. „He made the people happy” – ennyi áll egészalakos szobrának talapzatán, sokatmondón.

A stadiont körbejárva természetesen egyre-másra tűntek fel a videókból, tévéből ismert helyszínek: az 1989-es hillsborrough-i tragédia áldozatainak emlékhelye, a Paisley-dombormű, a kovácsoltvas Shankly-kapu a „You'll never walk alone” felirattal, a stadion falát díszítő címerekkel. A klub ikonjairól elnevezett kőpadok sorakoznak a főlelátó melletti kis téren, ezeken is – mint minden más látványosságnál – folyamatosan emberek fotózkodnak.

És persze külön említést érdemelnek a stadiont körülvevő utcák: az Anfield Roadon éppen rendőrök álltak sorban (kevéssel azután érkeztek autóbuszokkal a Watford szurkolói), családapák érkeztek meccsre a gyerekükkel. Továbbhaladva a Skerries Streetre értünk, amelynek mindkét oldalán lakóházak sorakoztak – két ablakban is láttuk a rivális Everton csapat emblémáját.

Már órákkal a meccs előtt megtelt a terep európai és más kontinensekről érkezett futballturistákkal, akik az ajándékboltokban vásárolt sálakban és tréningfelsőkben, pólókban pompáztak. Apropó pólók:

először nem hittem el, de meg kellett értenem, hogy a Liverpool FC hazai, idei piros meze az egész városban nem kapható. Tudom, hogy ez olyan abszurd, mintha mondjuk egész Csíkban nem kapnánk helyi pityókát, de attól még tényleg igaz.

Most, hogy jól megy a csapat, akkora lett az szurkolótábor világszerte, hogy a klub kifogyott a hivatalos hazai szurkolómezekből. A szürke és lila váltómez természetesen kapható, de mindenki a pirosat keresi, hiába.

A magyar szurkolócsoport többi tagjával a stadion mellett futottunk össze, és a két régi LFC-szurkolói kocsma közül mindkettőt „bevettük”. Előbb az Albertben hörpintettünk fel egy sört – ez a kocsma az egyetlen olyan épület, amelyet a 2017-es átépítés és stadionbővítés során nem bontottak le a stadion közvetlen közelében.

Csak meccsnapon nyitják ki, és ahogy belépsz, rögtön érzed benne az elmúlt évtizedek illatát, olyan érdekes, régies szag van odabent. Ebben a keverékben benne van a 18 bajnoki cím, az öt BEK-, illetve BL-győzelem, kis és nagy örömök, valamint a szó szoros értelmében vett hatalmas tragédiák.

A falakon zászlók, képek, sálak, a földön régi szőnyeg, a pubban pedig egyre több ember gyűlt össze. Akárcsak a szemközti Park Pubban, ahova szintén egyre csak gyűlt, gyűlt a tömeg, ahogy a kezdési időpont, a nyolc óra közeledett. Szürkülni kezdett, és mi is elindultunk befelé a stadionba.

A beléptetés és csomagellenőrzés után elfoglaltuk a helyünket a Kop harmadik sorában, de addigra már ki is jöttek a csapatok melegíteni. A látvánnyal viszont egész egyszerűen nem lehetett betelni: a félig még üres stadion egyszerűen lélegzetelállító volt. Közvetlenül előttünk állt az a kapu, amelybe a Kop szurkolótábora rendszerint beszippantja a gólokat: ide lőtte Steven Gerrard 2004 decemberében azt az ikonikus gólt, amivel a csapat továbblépett a BL-ben, és a következő év tavaszán meg is nyerte azt. És ebben a kapuban álltak meg azok a labdák, amelyeket az évtizedek során Kevin Keegan, Kenny Dalglish, Michael Owen, Fernando Torres vagy Luis Suárez és mások lőttek be. Felettünk pedig a Kop vöröslött, a híres lelátó a szurkolótáborral.

A hangulat a tetőfokára hágott, amikor kivonultak a csapatok. Majd a hangszórókból felcsendült a „When you walk through a storm...”, az LFC himnuszának kezdősora, és 55 ezer ember kezdett el énekelni, sálakat és zászlókat emelve a magasba.

Ha valaki ezt első alkalommal, vagy úgy egyáltalán kibírja könnyek nélkül, hát lelke rajta, gratulálok hozzá. Nekem és a körülöttem állóknak ez nem sikerült, mondjuk, nem is ez volt a cél.

És akkor a csapat nekifogott focizni! Tíz perc sem telt el, amikor Alexander-Arnold beadására Mané érkezett tökéletesen, és a vinklibe stukkolt fejjel. Újabb tíz perc múlva szintén a szenegáli támadó rosszul vett át egy másik beadást, de feltalálta magát: a kapunak háttal állva, a kifutó Ben Foster válla fölött sarokkal vette be a Watford hálóját – ezt a kezdést! Mindkét gól a túloldali kapuba esett, de nagyon érdekes szögből láthattuk. A „mi kapunk” előtt ekkor Joel Matip és Virgil van Dijk, az est későbbi főszereplője higgasztotta le a sárga mezes vendégek támadásait.

Szünetben egy gyors, négyfontos, műanyag „üveges” Carlsberg sör (más stadionoktól eltérően itt az italt még a lelátóhoz vezető kijárat közelébe sem lehet vinni, nemhogy az ülőhelyekhez), majd a második félidőben jött az abszolút katarzis.

A sérült Firminót helyettesítő Origi három szép csel után lőtte ki a rövid sarkot, ezzel már 3–0 volt a Liverpoolnak, de a csattanók a végére jöttek.

Tizenegy perccel a vége előtt Alexander-Arnold szabadrúgására Van Dijk emelkedett fel, és bebólintotta: 4–0! A holland óriás pedig a mi szögletzászlónkhoz futva ünnepelt, a többiek csüngtek rajta – ez legtöbb tíz-tizenkét méterre lehetett az ülőhelyünktől. És két perc múlva mindez megismétlődött: Foster kiöklözött egy beadást, majd Robertson tekerte vissza, Virgil megint jól érkezett, fejjel bumm, és 5–0 lett az eredmény!

Két góljára utalva két ujját a magasba tartotta, és nyelvét kinyújtva futott ismét elénk. Katarzis volt a köbön!

A végeredmény ez lett egy fantasztikus meccs után – kár, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már az Everton elleni 0–0 után vagyunk, mert a gól nélküli Merseyside-derbinek igazából a táblázat vezető pozícióját átvevő Manchester City örülhet.

A fejenként 20 fontba kerülő, előre leegyeztetett csoportos stadiontúra megint egyedülálló élmény volt. Körbevezettek a stadionban, benézhettünk az öltözőkbe, a csapat meccs utáni ebédlőjébe, a sajtóközpontba (oda lehet ülni az asztalhoz is, ahol Jürgen Klopp vagy a játékosok beszélnek az újságírókhoz), illetve ki lehetett menni a pálya szélére, de a fűre szigorúan tilos volt rálépni.

Még a beengedéskor az egyik túrevezető nagyon viccesen, igazi angol humorral megjegyezte, hogy a stadion tetején négy mesterlövész bújt el, akik alig várják, hogy a stadion gyepére lépő emberekre lőhessenek...

A stadion főlelátója alatti részeken több folyosó amolyan klubtörténeti archívumként szolgál, a különféle emlékek nagyon ízléses elrendezésben láthatók. A tudnivalókat audio guide-on lehet követni, nagyon aprólékos, esztétikus kivitelezésben. LFC-szurkolóknak kötelező elzarándokolniuk nemcsak egy anfieldi meccsre, hanem a stadiontúrára is. A pálya szélén meg lehet állni fotózni, de a gyepet még csak megérinteni sem szabad. A kispadokhoz (a székekre természetesen le lehet ülni, nagyon kényelmesek!) kerülve azonban észrevettem, hogy a legbelső ülés előtt hever egy cipőről leesett fűcsomócska. Gyorsan közelebb ültem, és – dacolva az említett mesterlövészekkel – bizony zsebre raktam.

Egy-egy fűszálacskát idehaza szuvenírként, ereklyeként szétosztottam az udvarhelyi szurkolóbarátaim között.

A túra befejezése után tekintettük meg a klubmúzeumot, benne több száz ereklyével. Felsorolni is nehéz lenne a látottakat, de hadd említsem meg azt, hogy a cipőjéről ítélve Coutinhónak elég kicsi lábfeje lehet. Steven Gerrardnak külön részlege van, The Steven Gerrard Collection néven: egykori saját és másoktól kapott mezei, cipői, fotói láthatók, az ikonikus, liverpooli születésű egykori csapatkapitány pedig a képernyőkről szól a látogatókhoz.

Az Anfield nem egy kipipált dolog a bakancslistámról, az biztos. Vissza kell oda menni.

Még a meccs előtti napon felkerestük a Woolton városrészben álló Szent Péter-templomot és a mellette lévő kis temetőt. Mivel a város a Beatlesről is elhíresült a hatvanas évek elején, sok olyan helyszín van, amely közvetlenül kapcsolódik az együttes, illetve a négy gombafejű életéhez – az egyik ilyen ez a temető.

Ebben nyugszik az 1996-ban, 77 éves korában elhunyt Robert (Bob) Paisley is, aki a Liverpool FC eddigi legeredményesebb edzője volt: kilenc év alatt, 1974 és 1983 között hat bajnoki címet, három Ligakupát, három Bajnokcsapatok Európa Kupáját (akkor így hívták a Bajnokok Ligáját), egy UEFA Kupát és egy Európai Szuperkupát nyert a vörösökkel. Amilyen szerény és egyszerű ember volt életében, olyan a sírja is: csupán a sírkő aljára vésett kis focilabda jelzi, hogy kiről van szó. A stadionban a Kop mögötti bejárati kapu róla van elnevezve, ez előtt áll elődje, Bill Shankly szobra.

A temető alsó részén, a bejárattól alig néhány méternyire látható egy bizonyos Eleanor Rigby sírja, a templommal szemben lévő, túloldali épület falán pedig egy emléktábla hirdeti, hogy itt, ezen a helyen, egy vallási ünnepségen tartott koncert után találkozott először Paul McCartney és John Lennon. És hogy miként kapcsolódik mindez a Liverpool FC-hez? Bob Paisley sírjától alig pár méterre van egy másik síremlék, amely szintén puritán és egyszerű. Ott nyugszik az 1955-ben, 52 éves korában elhunyt George Thogood Smith, aki feleségével, Mimivel (utóbbi John Lennon nagynénje volt) együtt nevelte a kis Johnt. És George bácsi volt az, aki egy Hohner szájharmonikát vett ajándékba a mindössze 12 éves Johnnak – tulajdonképpen innen kezdődött a mára legendássá vált Beatles-történet...

Katona Zoltán