Szerencsémre kiváló felkészültségű edzők keze alatt dolgozhattam. Először a sprintpróbákkal kezdtük, 50, 60 és 100 méteres síkfutásban versenyeztem, de Szász Adalbert, látván, hogy más próbákban is jó eredményeket érek el, többször mondta, hogy „Hodi, ki kellene próbáljuk a tízpróbát”. Két év múlva korcsoportomban, az ifjúsági 3-asoknál országos bajnok lettem 6500 ponttal, ami abban az időben szép eredménynek számított.

az ifiknél minden korosztályban 20–30 tízpróbázó volt, a sprintpróbáknál pedig 50–60-an is rajthoz álltak. A sprint mellett nagyon jól ment a 110 méteres gátfutás, ahol többszörös iskolai bajnok voltam. Tízpróbában ott voltam az első négy között a felnőtt mezőnyben is. Ion Buliga volt akkor a legjobb romániai tízpróbázó a mi korosztályunkban, de az mindig furcsa volt, hogy míg mi vékony gyerekek voltunk, ő 5–6 évvel idősebbnek tűnt, meg volt szakállasodva. Sokszor feladatként kaptam, hogy 400 és 1500 méteren – ahol jobb eredményeim voltak nála – húznom, vinnem kellett, hogy jó időeredményt érjen el.

A mai napig jóban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot. Az akkori, kézi méréssel 10.52 másodperc volt az egyéni csúcsom 100 méteren, ami a mostani elektromos méréssel 10.80 mp-nek felel meg. Ifiként akkor ez nemzetközileg is kiváló eredménynek számított egy tízpróbázónak. Érdekes volt a rúdugrás is, hiszen a múlt rendszerben nehéz volt beszerezni egy performáns rudat, nehezen találtunk olyat, amely az én testsúlyomnak megfelelt volna, ezért keményebb, nehezebben hajló rúddal ugrottam, ha jól emlékszem, ifi 3-asként 3,80 métert. De később sem volt az erősségem a rúdugrás, magasugrásban viszont 192 centimétert ugrottam, ami egy tízpróbázó számára ma is jó eredménynek számít.

Jó példa erre, hogy amikor a 12. osztályt elvégeztük, úgy néztünk ki, mint a mai 15–16 éves sportoló fiatalok. Nem sürgették a fejlődésünket, mint most, és talán ez volt a jó. Eredményeim szerint az atlétikai válogatott tagja kellett volna legyek, az is voltam papíron, de a nevem miatt külföldi versenyekre rendszerint nem vittek el, a bukaresti klubokhoz leigazoltak utazhattak, nem a vásárhelyiek.

– Az elsők között jutott be a főiskolára, ez akkoriban nem mindennapi eredménynek számított.

– A középiskolát egészen a 10. osztályig magyar tagozaton végeztem, aztán egy rendelettel megszüntették a magyar nyelvű matematika- és sportosztályokat, így román nyelven fejeztem be a középiskolát, ami egyáltalán nem volt könnyű. Az akkori Romániában az egyedüli, Bukarestben működő Testnevelési Főiskolára, az IEFS-re felvételiztem, ahova egyből bejutottam, több ezer felvételiző közül negyedikként, 9,76-tal.

kilenc hónapig egyetlen atlétikai edzést sem végezhettem, a felderítőknél katonáskodtam, egyebek közt a túlélést gyakoroltuk. Az egyetem csapatában végig atletizáltam, aztán megkerestek a bobosok, megkérdezték, hogy ilyen jó adottságokkal nem volna-e kedvem szánkózni, így párhuzamosan boboztam is.

A pilóta, Degan hazajött, és új csapat alakult, ezért aztán több nemzetközi világversenyre kijutottam. Közben 1989-ben a titkosrendőrség, a Securitate felfigyelt rám, és újra tiltólistára kerültem, nem vittek külföldre. Édesapámat Marosvásárhelyen a titkosszolgálat faggatta, szinte napi rendszerességgel állt meg a szeku kocsija a vásárhelyi Tudor lakótelepen, a lakásunk előtt.

Az 1989-es fordulat után részt vehettem a felnőtt világbajnokságon St. Moriztban. Jól ment a bobozás, a világkupákon rendszeresen benne voltunk az első tízben, versenyeinket közvetítette az Eurosport. Bobversenyzőként 1992-ben értem el életem legjobb eredményét, a németországi Königssee városában megrendezett Európa-bajnokságon, ahol viszonylag nagy meglepetésre a Paul Neagu, Hodos László, Laurențiu Budur, Costel Petrariu összeállítású négyesbob-csapat harmadik helyen zárt, Németország és Ausztria mögött.

Nagyon komolyan vettük a munkát, a felkészülést, éjjel-nappal edzettünk. Én akkor tanár voltam Szépvízen. Nyáron itthon, Csíkban egyedül edzettem, télen voltak a közös havas edzések márciusig. Azóta sem volt ilyen jó eredménye Romániának, és ahogy nézem, egyhamar nem is lesz. Mi egy olyan bobbal versenyeztünk, ami szériagyártású volt, tehát több csapat versenyzett vele.

1992-ben a franciaországi Albertville-ben megtartott téli olimpia előtt a romániai sportvezetés jó eredményeket várt a Neagu, Hodos, Budur, Petrariu összeállításban versenyző négyesbob-csapattól, de csak a 20. helyen végeztünk. Addig soha nem voltam beteg, de akkor ágyba kerültem. Negyven fokos lázam volt, de akkor sem adtam fel. Felöltöztettek, kivittek a pályára, két ereszkedés a bobbal, és rögtön vissza a szállodába. Nem is melegítettem, egyszerűen égtem a negyven fokos lázban.

– Edzőként is maradandót alkotott...

– 2000-ben megalakítottam Románia első női bobcsapatát. Ebben társ volt Paul Neagu. Együtt vezettük ezt a csapatot egészen 2006-ig. A lányokkal kijutottunk a 2002-es téli olimpiára Salt Lake Citybe, a csapat pilótája a csíkszeredai Kovács Erika volt, aki korábban gyorskorcsolyázott.

Közben Kovács Erika befejezte a bobozást, a Csíkszeredai Sportklub kettes női bobcsapatát Spirescu–Țigău alkotta, akikkel ifjúsági világbajnokságot nyertünk 2007-ben. A Sportklubnak szerintem nemzetközi szinten ez az egyik legjobb eredménye. Jelenleg is van bobcsapata a Csíkszeredai Sportklubnak, férfi vonalon vagyunk jelen, és nagy esély van arra, hogy a fiúk kijussanak a 2022-es téli olimpiára.

Naponta bejárok az erőterembe, levezetem a napi feszültségeket. A Nemzetközi Bob és Szkeleton Szövetségnél – egyedüli romániaiként – már nyolc éve a fejlesztésekért kinevezett bizottság tagja vagyok. Ezt a bizottságot választják, és úgy tűnik, jól végezhetem a munkámat, mert már nyolc éve igényt tartanak rám.